A szocializmus bakelit ünnepein felnőtt ember számára abszurd, de igaz: az egyik leglehetetlenebb, legkevésbé jeles naptól, az alkotmány ünnepétől való idei végső elszakadás fájdalmas. Ha, mint a kormányzat ígéri, jövő tavasszal új alkotmánya lesz az országnak, már csak említeni sem lehet többé a „sztálini alaptörvény” augusztus 20-i születésnapját. Olyan ez azonban, mintha a Parlamentet veszítenénk el azon az alapon, hogy mi minden méltatlanság fölé borított már kupolát. Ez igaz, de a méltó létnek akkor is kevés élőbb szimbóluma van, mint ez az állandóan tatarozott, nagyravágyó, de mégis esendő épület.

Augusztus 20. az a nemzeti ünnepnapunk, amelynek történetéhez nem kapcsolódik emberhalál. Félő, hogy épp ezzel összefüggésben, nem is vált ki nagy érzelmeket. Amikor a XIX. század vége felé úgy döntöttek, Szent Istvánnak és a magyar államnak jeles nap jár, rögtön szembe kellett nézni a protestáns tiltakozással, amely se szenteknek, se ereklyéknek nem kívánt hódolni, hozzá keverték hát az ünnephez az új kenyeret, jóllehet, ilyenkor az aratás már csak nyár eleji emlék, majd a két világháború között a Trianon miatti fájdalom és a csakazértse mosta át a napot, hogy azután 1949-től beálljon a menet végére az alkotmány. Csak a tűzijáték tűnt problémamentesnek. Ennek átpolitizálásához 2006-ig kellett várni.

Nem kell országos feljajdulástól tartani, ha e hagyományrendszerbe egy-egy ponton belebontanak, bár a „magyarok, hősök és szentek unokái” megszólításra van igény. Most is sokat veszíthetünk azonban: a lenullázandó alkotmánnyal beláthatatlanul sokat. Magyarország karakterét 1989-től egészen a legutóbbi időkig egy világtörténelmileg szokatlan és progresszív jelenség, a jogállami forradalom határozta meg. Ennek szimbóluma a rendszereken áthúzott, átírt alkotmány. Németh Miklós 1989-ben még egy új, demokratikus, de szocialista alkotmány szükségességéről beszélt, alig másfél él múlva Göncz Árpád, már rendszerváltó köztársasági elnökként a megújult Magyarország régi alkotmányának megbecsüléséről szólt. Sólyom László pedig úgy jellemezte az Alkotmánybíróságot, mint amely közvetlenül az alkotmányt érvényesíti a törvényhozással szemben. Ezzel legitimizálta a régi, de teljesen újjá írt alkotmányt. Úgy mondta: azt az AB a rendszerváltás kérlelhetetlen mércéjévé tette. E mércét kívánják most összetörni. Ennek egyelőre nem látni más okát, mint a minden embert megillető jogok, a fékek és egyensúlyok rendszerének fellazítását, a politikai kollektivizmus erősítését, egy új hatalom önteremtésének szertartását.

Az új alkotmányozás veszteséggel fenyeget. Az elmúlt húsz év mindenki számára közös politikai élményekkel szolgált. A hatalom, az Alkotmánybíróság és az épülő alaptörvény hármasában keletkezett élményközösségben azonosulni lehetett politikai folyamatokkal. Kezdődött a kamatadó AB általi megsemmisítésével, folytatódott a kárpótlás és az igazságtétel törvényeinek alkotmányhoz illesztésével, a halálbüntetés eltörlésével, az abortusz szabályozásával, a Bokros-csomag és a jogbiztonság elvének összeillesztésével, a szólásszabadság határainak kijelölésével, s ment egészen a népszavazás szerepének rögzítéséig. Ha pszichológiailag képtelenség is e fogalom, közéletileg megkockáztatom: a jelenlegi alkotmányban ott a rendszerváltás lassú katarzisa. Ezt visszavenni rombolás. Ünnepi tűzijáték után játék a tűzzel.