Ez a tényt az évek során, úgy tűnik, a memóriám átgyúrta, a mai helyzetet 1918-ra vetítette vissza. Annak ellenére, hogy az 1930-as népszámlálás adatait én is ismertem. Az a 28 százalék azonban nagyjából Erdély 1920-as etnikai arányaival esett egybe. És mert a mai Moldvában és Havasalföldön a románok mindig is nagy többségben voltak, az országos arányt öntudatlanul 10 százalékra szállítottam le. Nem vettem tekintetbe, hogy az ún. Nagy-Romániához Besszarábia, Észak-Bukovina, a Kvadrilater, azaz több, Erdélynél jóval jelentősebb kisebbségi népességgel rendelkező terület is hozzátartozott. Ezeknek a területeknek az elvesztésével, a németek háborús veszteségeivel, majd távozásával, a holokauszttal, majd a tűlélők Izraelbe való kitelepedésével, illetve a magyarok jelentős részének Magyarországra való áttelepedésével alakult ki a mai 10 százalék. Mindemellett a kisebbségek asszimilációs vesztesége viszonylag szerénynek tekinthető.

A tévedés örvendetes kiigazítása írásom logikájának érvényét alig érinti. Magyarországon a 10 százaléknyi kisebbség gyakorlatilag eltűnt. S ez a veszteség – a németek önmagában is szégyenteljes kitelepítésétől eltekintve – szinte teljes egészében asszimilációs jellegű. A legfájdalmasabb veszteség a maradék németség eltűnése. Néhány éve Zebegényben jártamkor euforikusan nyitottam be a helyi ún. nemzetiségi iskolába. Tudtam, milyen öröm, ha az embert „idegen” nyelvű környezetben az anyanyelvén szólítják meg, ezért eleve németre fordítottam a szót. Meglepettem tapasztaltam, hogy az ott talált kollégák nem beszélnek németül. A németen kívül, melyet nagyobb óraszámban oktatnak, mint a nem nemzetiségi iskolákban, minden tantárgyat magyarul adnak elő. Mi Romániában azért küzdünk (a jelek szerint a siker esélyével), hogy Románia földrajzát és történelmét is (ismét!) magyarul tanulhassuk (ugyanis minden egyebet magyarul tanulunk), meg hogy a román nyelvet második nyelvként és ne egyfajta ránk erőszakolt kvázianyanyelvként kelljen elsajátítanunk. A „mintaszerű kisebbségpolitikájával” tüntető Magyarországon (mert azért mítoszteremtésben a magyaroknál sincs hiány!) létezik ugyan nemzetiségi iskola (hogy tessék-lássék!), de nincs nemzetiségi oktatás. Aligha lehet tehát csodálkozni rajta, hogy a kisebbségek (a németek is) gyakorlatilag eltűntek. Ma már azok is súlyos pénzekért tanulják a német nyelvet, akik, ha az állam az együtt élő nyelvi közösségek kétnyelvűségét favorizálja, német anyanyelvüket Budapesttől az osztrák határig magyar honfitársainak az utcán is átadhatták volna. S még kisgyerekkorban.

Pedig ha mi ma méltányosnak tartjuk, hogy a határon túli magyar kisebbségek fennmaradjanak, méltányosnak kellett volna tekintenünk azt is, hogy a határon belüli kisebbségek a társadalmi nyilvánosságban is saját nyelvükön, saját kultúrájukkal és szokásaikkal lehessenek jelen. Magyarországnak valóban példát kellett volna mutatnia szomszédainak (sőt a világnak). A kölcsönös kétvagy többnyelvűség intézményesítésére kellett volna törekednie. Annál is inkább, mivel a 10 százaléknyi kisebbség léte már nem fenyegethette a magyar államiságot sem. Hogy ez miért nem következett be, hogy Magyarország miért éppen az aszszimiláció hatékonyságának maximalizálásában mutatott példát szomszédainak, az számomra ma is mélymagyar rejtély. Az perszetény, hogy Magyarországon nem folyt a szomszédos államokban gyakorolthoz mérhető erőszakos beolvasztás, de erre nem is volt szükség. A szomszédos államok ugyanis magyar kisebbségeik beolvasztásáért mintegy cserébe lemondtak magyarországi nemzettársaikról. A magyarországi kisebbségeknek, akiket többségi államaik cserben hagytak, sőt leplezetlen magyarellenességükkel a magyar közvélemény ellenszenvének és – a kisebbségek által is megalapozottnak érzett – ingerültségének kiszolgáltattak, nem maradt más menedékük, mint az önkéntes asszimiláció, fejvesztett menekülés a többségi létbe. (És még hálásak is lehettek azért, hogy a „várható” retorziók elmaradtak.) A magyar állam nem tett semmit azért, hogy enyhítse a kisebbségek szorongásait, hogy mérsékelje a többségi társadalom felszín alatti, de annál virulensebb kisebbségellenességét. A xenofóbiát eltérő vonatkozásokban és közvetve vagy közvetlenül a minden magyarok államáról álmodó konzervatív nacionalisták és a kisebbségi kérdést bagatellizáló szocialisták példás egyetértésben, úgy is mondhatnám, kéz a kézben kultiválták. Csak akkor szisszentek fel, amikor ezt az össznemzetivé érlelt xenofóbiát a politikai ellenfél kezdte ellenük fordítani: válaszul kölcsönösen fasizmussal, idegenlelkűséggel, nemzetárulással vádolták egymást. És teszik ezt máig, látványos sikerekkel.

Köszönöm Harrach Gábornak, hogy tévedésemet kiigazította, s ezzel lehetőséget teremtett arra, hogy véleményemet árnyalhassam, annál is inkább, mert körültekintő és tárgyilagos írásait a Népszabadság hasábjain is mindig élvezettel és elismeréssel olvasom. Ő ugyanis egyike azoknak a jobboldaliaknak, akik nemcsak jobboldali álláspontjukat képviselik következetesen, de (talán épp ezért) a mások érveit is hajlamosak meghallgatni és megfontolni.

Ez pedig a kölcsönös elfogultságok mai magyar sivatagában igazi oázis.

Azt azonban nem hiszem, hogy egy közösség nyelvének és kultúrájának fennmaradása pusztán a lélekszámon múlna. A kölcsönös kétnyelvűség körülményei közt ugyanis néhány tíz- vagy százezres közösségek is megőrizhetik identitásukat, a közvetlenül együtt élő közösségek nyelve és kultúrája elvben korlátlan ideig működőképes maradhat. A kisgyerekkorban anyanyelvi szinten elsajátított nyelvek ugyanis nem gyengítik, hanem erősítik egymást. Az iskolában kierőszakolt – gyakorta merőben valóságidegen –nyelvismerettel ellentétben! Nekünk, határon túli magyaroknak is ez az (egyelőre még utópikusnak tűnő) alternatíva az egyetlen életesélyünk.

Itt az ideje kimondani: az Európai Unió által is támogatandó kölcsönös (szimmetrikus) kétnyelvűség hiányában a határon túli kisebbségek is határon belüli társaik sorsára jutnak. Idő kérdése csupán.

A szerző újságíró, kisebbségkutató