2002-ben elsőként nem a városvezetés, hanem a Fidesz vezette kormány vetette fel, hogy 2012-ben Budapest olimpiát rendezhetne. A kezdeményezés néhány év után elhalt. A magyar főváros máig sem kandidált a rendezésre. Mint köztudomású, a 2012-es rendezést London nyerte el. Azóta valami azért történt. Egy nemzetközi könyvvizsgáló cég megvalósíthatósági tanulmányt készített, amelyet 2006-ban aktualizáltak. Eszerint egy nyári ötkarikás játék megrendezése Magyarországnak 5 ezermilliárd (!) forintjába kerülne. Ebben természetesen benne vannak olyan infrastrukturális fejlesztések is, amelyekre az olimpia nélkül is szükség lenne. Emellett született egy, a budapesti olimpia megpályázását előkészítő törvénytervezet is, amelyet nagy többséggel elfogadtak. Ez a 2020-as rendezést célozza meg, a jelentkezési határidő 2011.

Az ötkarikás játékok rendezéséért elszántan harcoló Budapesti Olimpiáért Mozgalom (BOM) vezetői jól tudják, a sikeres kandidáláshoz, ahogy ezt Rio de Janeiro példája is mutatja, jó színvonalú pályázati anyag és – tetszik vagy sem – többszöri nekifutás szükséges. A rendezésért egyre több város verseng a világ minden részéről. Így Budapestnek, amely az utóbbi időben még kelet-közép-európai összevetésben is veszített befolyásából, erős versenytársakkal kell(ene) megküzdenie – nem nagyon jó esélyekkel. A realitásokkal való szembenézést egyesek kishitűségnek nevezik.

Még élesebben és kirekesztőbben fogalmazott egy korábbi interjúban Szalay-Berzeviczy Attila, a BOM vezetője, a Budapesti Értéktőzsde volt elnöke. Meglátása szerint „a budapesti olimpia legnagyobb ellenfele maga Magyarország, vagyis a beteg, önpusztító magyar mentalitás. Ha képesek lennénk ezt az akadályt legyőzni, akkor gyakorlatilag bármely várossal jó eséllyel venné fel a versenyt Budapest az olimpia elnyerését illetően.”

Egy gazdasági szakembertől szokatlanul sommás ez a vélemény. Aligha nevezhető demokrata gondolkodásnak, hogy aki nem az ő véleményén van, azt partvonalon kívül helyezi, sőt dehonesztálja. Nesze neked, olimpiai eszme!

Idő és hely hiányában itt nem bonyolódnék bele az esélyek részletes taglalásába, csupán három alapvető szempontot emelnék ki, amelyek, megítélésem szerint, nem a magyar főváros esélyeit növelik: a földrészek közötti rotáció elve, a lehetséges európai versenytársak számbavétele, végül annak taglalása, hogy miképpen fogható fel modernizációs, felzárkóztató programként egy nyári olimpia megrendezése Budapest, tágabban Magyarország számára. (Az ország gazdasági állapotáról és teherbíró képességéről most jótékonyan hallgatunk.)

Semmifajta meglepetést nem jelentett, hogy a 2016-os nyári ötkarikás játékot nem európai város rendezi, noha a szűkített mezőnyben ott volt Madrid, Prága és Baku is. Rio de Janeirónak erős ellenfelei voltak Európán kívül Tokió, Doha és Chicago. Mellette szólt, hogy egy feltörekvő világgazdasági hatalom legerősebb városa, amely négy sikertelen kandidálás után, ezek tapasztalataiból okulva, jó pályázatot készített. A létesítmények közel 60 százaléka már 2009-ben készen volt, hatalmas az ügy társadalmi támogatottsága, meghatározó a magánszektor részvétele a beruházásokban, és aligha elhanyagolható tény, hogy Dél-Amerika még nem rendezett olimpiát. (Az idei labdarúgó-vb esetében is erős szempont volt, hogy Afrikában még nem rendeztek ilyet.)

A 2012-ig számolt két évtized Európa erősen felülreprezentáltságát mutatja. Hat olimpiából hármat rendezett (Barcelona 1992, Athén 2004, London 2012). Így aligha kell nagy kockázatot vállalni azzal, hogy kijelentsük: 2020-ban és 2024-ben az öreg földrész városai nem nagy eséllyel pályázhatnak ötkarikás nyári játékra.

Ha azt feltételezzük, hogy legközelebb 2028-ban rendezhet európai város olimpiát, akkor számba kell venni, hogy kik lehetnek Budapest vetélytársai. Itt sem állunk jól, miközben aligha hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Európa minden tekintetben folyamatosan veszít világpolitikai és világgazdasági, így sportdiplomáciai súlyából is.

Madrid már a 2012-es olimpiára is pályázott, de London és Párizs mögött harmadik lett. A 2016-os sikertelen pályázata már a második volt, így sokkal előrébb jár a magyar fővárosnál, nem is beszélve a két ország és a két főváros között meglévő gazdasági erőkülönbségről. Párizs, Prága és Baku feltehetőleg nem mondott le a rendezés elnyeréséről, s Európa gazdasági szuperhatalma, Németország több városa is fontolgatja a kandidálást, miként a lengyel főváros is. Bakut leszámítva vajon milyen reális esélye lehet Budapestnek Párizs, Madrid, Prága és mondjuk Hamburg vagy Varsó ellenében? Arról nem beszélve, hogy a jelentkező nagyvárosok száma évről évre nőni fog.

Kérdés, ha London után 2028-ban lesz legközelebb olimpia Európában, akkor mikor lehet az azt követő, majd a rá következő? 2044-ben? 2056-ban? És Budapest e távlatban sem különösebben esélyes.

Végül vegyük számba az olimpia rendezéséből származó modernizációs lehetőségeket. Ezek egyrészt kétségtelenek, másrészt felmerülhet a kérdés, mi történik, ha egy fővárosnak és agglomerációjának fejlesztési irányait az a cél határozza meg, hogy előbb vagy utóbb olimpiát rendezzünk. Ha a világ és Európa nagyvárosainak hosszú távú fejlesztését ez határozta volna meg, akkor ma életnívójuk, megközelíthetőségük, élhetőségük nem ott állna, ahol. Az olimpiarendezés csak egészen kivételes városfejlesztési tényező lehet, amire komolyan építeni nem szabad.

Budapest és az ország modernizációja múlik azon, hogy miként találjuk ki –e kéthetes, nagy nyári attrakció nélkül is – ezt a várost és hazánkat. Ehhez elengedhetetlen, hogy az Európai Unió fejlesztési forrásait mind hatékonyabban és teljesebben használjuk fel most és a hétéves pénzügyi ciklusok következő három-négy szakaszában. Roppant fontos az is, hogy a remélt gazdasági fellendülés révén belső, honi fejlesztési források is álljanak rendelkezésre. Ez a mai modernizációs kényszerben kínosan hiányzik. Olimpia nélkül is.

A szerző újságíró