A hetvenes évek elején – véletlen-e? –egy palócföldi általános iskolában kezdtem pályámat. Ekkor már afféle „új szelek” fújtak a felügyelet körül. (Mit tudtam én, hogy „odafent” a szakma – például a jeles Szebenyi Péter – már „tanácsadói szemléletű felügyeletről” beszél.) Derék „magyaros felügyelőm”, Pálinkás József (érdemes a nevét megjegyezni) segített, dicsért, olvasnivalót ajánlott egy-egy látogatása során, ráállított a pályára. Idősebb kollégáim még halkan sutyorogtak olyan felügyeleti látogatásokról, amelyeknek a pedagóguslakás előtt éjszaka megálló „fekete Pobjeda” (a fenyítő államhatalom jelképes járműve) volt a vége. Szólt a fáma arról is, hogy ha „valakit ki akartak nyírni” (s persze főként „ideológiai okokból”), akkor – bármennyire is jó órát tartott – bekérték óravázlatát, ha az is rendben volt, akkor a „felügyelő elvtárs” végighúzta ujját a falitábla felső élén, s ha poros lett a keze: az ok volt a meghurcolásra, fegyelmire, „veszélyezteti a tanulók egészségét” indoklással. Aztán a tanári szobai anekdoták azokról a válaszlépésekről is szóltak, amikor az egyszeri tanár a felügyelői látogatás napján szabadnapot ajánlott a rossz tanulóknak, vagy éppen arra az órára valamilyen ürüggyel áttették az illetőt a párhuzamos osztályba. Még rafináltabb harcmodor: a tanár bácsi betanította a gyerekeket – a tanulói aktivitás volt a vizsgálat tárgya –, hogy mindenki jelentkezzék az órán, de aki tudja a leckét, az a bal kezével, aki nem, az a jobb kezével. Remek jegyzőkönyv készült egy-egy ilyen óra után, tán kitüntetés is lett a vége, hiszen a hatalom kegyes is tudott lenni.

Boldog voltam, hogy nekem ez az iskolai világ tanárként nem jutott osztályrészül. Már az iskolafejlesztések világában dolgoztam a nyolcvanas évek közepén, amikor egy progresszív törvény sok más, az autonómiát megkötő béklyóval együtt a felügyeletet is megszüntette, ez utóbbi helyébe a szaktanácsadói szerepkört ültetve. Tanúja voltam egy baranyai faluban, amikor az igazgató barátságosan végighallgatta a „járásból” érkező tanácsadót (tán a repikonyakból is megkínálta), de, mondván: „én téged most nem hívtalak”, órára nem engedte be az illetőt. S nem kellett ehhez túl nagy bátorság.

A fenyegető, egyben kijátszható felügyeletet felváltó segítő szerepeket nagy mértékben segítette az első Fidesz-kormányzat minőségbiztosítási programja. Hangsúlyosan a minőség biztosításáról, később fejlesztéséről beszélt, szándékosan kerülte a minőség-ellenőrzés terminust. A Comenius-program alapelve az önértékelés, illetve az iskolalátogatóknak (partnereknek) rendszeres és módszeres elégedettségi megkérdezése volt. Tanultuk az új fogalmakat, szakmánkban a korán elhunyt iskolakutató, Pőcze Gábor írta le először az eleinte titokzatosan hangzó TQM (nem pontos magyarításban „teljes körű minőségbiztosítás”) fogalmát. A gazdaságból szerzett tapasztalatok szerint a leghatékonyabb teljesítményfokozó elv a dolgozó azonosulása feladataival, s önkéntes együttműködése munkatársaival (iskolában a szülőkkel s a diákokkal is). Megjegyzem: a fenti programnak autonómiára és demokráciára utaló jegyeit csorbította, hogy mindez akkor együtt járt egy szigorúbb, előíró tantervi szabályozással, az ún. kötelező kerettantervvel, de még így is óvatosan, lassan – a közoktatásban nem megy másképp – megindult egy kultúraváltás az iskolákban egészen odáig, hogy mára a korszerű szakirodalomban a tanácsadó helyett is szívesebben használják a „kritikus barát” fogalmát.

Mi kell, mi kellett ehhez? A nevelőtestületeknek, a pedagógusoknak olyan képzése és érése – tanárképzőként és továbbképzőként magam is ez ügyben fáradozom csaknem két évtizede –, mely az autonómián problémaérzékenységet, reflektivitást, önismeretet és a hozzátartozó felelősségérzetet tekinti a leghangsúlyosabbnak. Ha képesek vagyunk tanárként folyamatosan figyelni önmagunkat, belátni, hogyha elakadtunk, bajba kerültünk, akkor először magunkat kell megismernünk: mit nem ismertünk fel időben, mit láttunk rosszul, mit mulasztottunk el megtenni, vagy éppen mit siettünk el a pedagógiai folyamat egy-egy mozzanatában. S ezután önmagunk korrekciója az első lépés. Jó légkörben ehhez számítunk segítségre, és kérünk is. Az intézményvezetés ezeket a személyes vagy kiscsoportos (lám, munkaközösségnek nevezzük ma is!) önrefl exiónak, önértékelésnek a menedzsere – minden vezetéstudományi szakirodalom szerint.

A pedagógusmunka – akár zsebre menő – értékelésében is ott mutatkoztak hatékonyságnövelő sikerek, ahol ezeket az elveket fogadták el és működtették a magukat kollektívaként tételező nevelőtestületek. Sok jó példa van erre is!

Erről szólt a magyar közoktatás tekervényes, rossz ritmusú, de mégiscsak egyirányú fejlődése a legutóbbi két évtizedben!

Ezt kellene megváltoztatni? Ennek helyébe állítani vissza a többszörösen be nem vált, a „fortélyos félelem” játszmáira alapozó, a külső hatalom pallosával fenyegető „felügyeleti” rendszert?

A „fekete Pobjedák” titokzatos sofőrjei, de szomorú sorsú, kényszerű utasai közül már alig él valaki. Az autonómiát, a felelősséget, az együttes döntéseket próbálgató, ízlelgető pedagógusgenerációk alkotják a pálya derékhadát. Tapasztalataik úgy lennének „bukásra ítélve”, hogy igazán még meg sem tanulhatták. Az iskolák hideg falainak dohos vakolata őrizte emlékek fogják újra betörni őket?

Felesleges lenne negyedszázad a magyar iskolarendszer történetében?

Új Dankó bácsik fogják majd megoldani a megfélemlített tanár urak (és hölgyek) kínos helyzetét? Az internet korában?

A szerző pedagógus, docens, ELTE

– És ne legyenek illúziói! Ha azt mondja, „röpdolgozat”, a padok felől nem a golyóstollak kattogását fogja hallani, hanem a rugós bicskákét