Hideget és meleget egyaránt hozott a sepsiszentgyörgyi szél. Bíró Béla cikkében (A végletek (anya)országa, 2010. július 26.) egyrészt elismerően ír arról a nemzetpolitikai törekvésről, amely a személyes tapasztalatszerzés tömegessé tételével mélyítené el az össznemzeti szolidaritást, másrészt a jelenlegi és az előző kormányokat is elmarasztalja a magyarországi kisebbségekhez való viszonyulásuk miatt. Hipotézise szó szerint: „Mindössze annyi történik, hogy a hatalomváltással az egyik szélsőséges nézetet (az állampolgárság nevében folytatott asszimiláció igényét) a másik szélsőséges nézet (a kulturális közösséghez való tartozás jegyében folytatott asszimilációé) fogja úgymond felváltani. A szocialisták a határon túli magyarok problémáit próbálták szőnyeg alá söpörni, a Fidesz–KDNP a határon belüli magyarokkal, azaz a nem magyar (egészen pontosan: nem kizárólag magyar) kultúrájú népességekkel tenné ugyanezt.”

Tekintsünk most el attól, hogy a nemzetiségek parlamenti képviseletének törvényi biztosításával az új Országgyűlés a kisebbségek egyik legfontosabb, két évtizede halogatott elvárását teljesítette – és tekintsünk el egyúttal a semmi által nem igazolt előfeltevések megvitatásától is. Sokkal érdekesebb Bíró Bélának az az állítása, miszerint a Trianon utáni magyar politika mára lényegében beolvasztotta a nemzeti kisebbségeket, és ennek felelősségében „retorikájától függetlenül az öszszes magyar kormány” osztozik. Itt ugyanis már nem a dualizmus kori nemzetiségpolitika megszokott ostorozásáról, hanem – az elmúlt húsz évet és a vélelmezett jövőt is beleértve – a különböző történelmi korszakok kisebbségpolitikájának egybemosásáról és általános megbélyegzéséről van szó.

„Közismert, hogy 1919 után a magyarországi nem magyar népesség aránya nagyjából ugyanaz volt, mint a Romániában élő nem román népességé. Azóta a Magyarországon élő nyelvi kisebbségek gyakorlatilag eltűntek” – írja Bíró Béla. Ezzel szemben a tények: az 1930-as népszámlálás Romániában összesen huszonnyolc, Magyarországon viszont alig több, mint tízszázaléknyi nemzetiséget mutatott ki; ez több mint ötmillió romániai és nem egészen nyolcszázezer magyarországi kisebbségi lakost jelent. Tehát a kisebbségek összlétszáma közötti szorzó (a homogenizáció „sikerének” megítélésekor ez sem érdektelen) több mint hatszoros. Az azóta eltelt évtizedek eredménye: a legutóbbi, 2001-es népszámlálás szerint Romániában tizenegyre, Magyarországon négyre csökkent a nemzetiségek százalékos aránya. Csehszlovákiában az 1930-as népszámlálás szerint a lakosság harmincnégy százaléka tartozott valamely kisebbséghez. Ma Csehországban és Szlovákiában együttesen a kilenc százalékot sem éri el a nemzetiségek aránya, túlnyomórészt a németek és a magyarok kitelepítése, kisebb részben a nemzetiségi asszimiláció, illetve Kárpátalja időközbeni elvesztése miatt. A kisebbségek fogyatkozása tehát a Duna-medencében általánosnak mondható – ám Bíró Bélának az a cikkbeli következtetése, miszerint Magyarország az utódállamoknál sikeresebben homogenizálta a saját lakosságát, algebrai úton nehezen igazolható.

Még beszédesebb a rendszerváltás óta eltelt időszak mérlege. 1990 és 2001, vagyis a két utolsó népszámlálás között Magyarországon a németek száma nem egészen harmincegyezerről hatvankétezerre, vagyis több mint a duplájára, a szlovákok száma tízezerről majdnem tizennyolcezerre, a háromezer fő alatti szerbeké közel négyezerre, a horvátoké tizennégyezerről tizenhatezerre, a szlovénoké pedig kétezerről háromezerre emelkedett. Némileg árnyalja, de egészében aligha rontja a képet a románok számának csökkenése tizenegyezer főről nyolcezerre. Az a tény, hogy a létszámemelkedések mögött a rejtett identitások újbóli vállalása/vállalhatósága áll, semmit nem von le a tendencia értékéből. Különösen annak tükrében, hogy ugyanezen idő alatt a magyar kisebbségek száma Szlovákiában negyvenhétezerrel, azaz nyolc százalékkal, Romániában százkilencvenezerrel (12%), Szerbiában pedig ötvenegyezerrel (15%) esett. Tehát amíg Magyarországon a néhány ezer fős, szétszórtan élő, minden komoly asszimilációelmélet szerint eleve beolvadásra ítélt nemzetiségek összlétszáma tíz év alatt dinamikusan nőtt, a szomszédos országokban a több százezres vagy milliós, elvileg virulens magyar közösségek háborús veszteségeket idéző mértékben fogyatkoztak. A rendszerváltás után tehát már kirívóan ellentétesek a Magyarországon és a szomszédos államokban zajló etnodemográfiai folyamatok.

Más a helyzet a nyelvi asszimilációval, amely – és ebben igazat kell adnunk Bíró Bélának –, Magyarországon valóban erős. Ugyanakkor ez esetben a jelenség mögött álló sajátos okokat is figyelembe kell venni. Ilyen sajátosság például a magyarországi kisebbségek településszerkezete. Nemzetiségeink – eltérően számos más Kárpátmedencei kisebbségtől – egyrészt szétszórtan, másrészt lokálisan is kisebbséget képezve élnek az országban. A 2001-es népszámlálás szerint a 3157 magyarországi település közül mindössze ötvenháromban érik el az abszolút többséget. Emellett fi gyelembe kell vennünk a nemzetiségek történelmileg kialakult, a földrajzi távolságok által is alakított viszonyát saját anyaországukhoz, amelynek intenzitása és identitásformáló ereje össze sem hasonlítható a külhoni magyar közösségekével. Mindezek együtt jelentősen meghatározták és ma is meghatározzák a köztünk élő nemzetiségek anyanyelv-használati szokásait, identitásbeli sajátosságait, valamint asszimilációs hajlandóságát. Itt kell megjegyeznünk, hogy bár a magyarországi kisebbségi önkormányzati vezetők már többször felhívták a figyelmet a nyelvi asszimiláció problémájára, minden alkalommal hangsúlyozták a teljes mértékben megengedő jogszabályi környezet tényét.

Nem lehet egyöntetűen megítélni a magyar állam felelősségét a kisebbségek rendszerváltás előtti létszámcsökkenéseivel kapcsolatban sem. A Horthy-korszak kisebbségpolitikája, a sváb kitelepítés vagy éppen a kikényszerített szlovák–magyar lakosságcsere különböző mértékben, illetve utóbbi esetben egyáltalán nem tükrözte Budapest szándékait. Azt pedig nyugodtan kimondhatjuk, hogy a huszadik századi Magyarországon a kisebbségek arány- és létszámcsökkentése nem képezte egy rendszereken és korszakokon átívelő nagy nemzetépítő stratégia első számú célját, eltérően egyes szomszédainktól (lásd például a többségében magyarlakta városok és régiók etnikai átrendezésének minimum hetvenéves programját Szlovákiában, Romániában és az egykori Jugoszláviában), hogy a kisebbségellenes politika extrém – részben történelmi távlatokba vesző, részben az utóbbi két évtizedben alkalmazott – megoldásai terén tapasztalt különbségeket ne is említsük. (A fenti tények súlyát és következményeit nem csökkentik a Romániában és Szerbiában mostanában érzékelhető pozitív kisebbségpolitikai elmozdulások.)

A rendszerváltás utáni magyar közélet egyik nagy erénye az a nemzetértelmezés, amely nem választja szét doktriner módon a politikai és a kulturális nemzet fogalmát, ez utóbbi vonatkozásában pedig a külhoni magyarságot a nemzet részeként, a nemzeti-etnikai kisebbségeket pedig államalkotó tényezőkként ismeri el. Amikor a parlament döntést hozott a kisebbségi önkormányzatokról, az első tényleges nemzetiségi autonómiát teremtette meg a térségben. Noha a rendszer működésében eddig felmerült anomáliák megmutatták a szabad identitásválasztás határait, a magyarországi etnodemográfi ai viszonyok közepette ez az eddig ismert legjobb kisebbségpolitikai megoldás.

A tudatosan és folyamatosan homogenizáló magyar állam képe – különösen a rendszerváltást követő időkre kivetítve – igaztalan és ártalmas mítosz, amely eddig többnyire csak szomszédbeli nacionalisták hecckampányaiban bukkant elő, jól kivehető indítékkal. Az árnyalt megfogalmazásokat kedvelő, mindig jóindulatú Bíró Béla motivációja nyilvánvalóan más: talán az értelmiségi kívülállás demonstrálásáról, az „egyfelől, másfelől” jegyében elhelyezett ellensúlyról lehet szó. De bármily okból bélyegezte meg a magyarországi kisebbségpolitikát, felmerül a kérdés: mi annak a pozitív hozadéka? Feloldhatnak-e akármilyen esetleges közönyt az elnagyolt, erkölcsi végkövetkeztetésre alkalmatlan vádak?

A szerző történész