Ha erős túlzás is pénzügyi szabadságharcnak nevezni, talán mégsem teljesen oktalan – pendítette meg írásában óvatosan Baka F. Zoltán – hogy az Orbán-kormány nem engedett az IMF-nek. Nem csak az nem igazolja az ezt követő ijedtséget, hogy némi visszaeséstől (mert azért attól nem tekinthetünk el, hogy a Kósa-beszéd és az IMF hazaküldése együttvéve 274-ről 290-es szintre küldték a forintot, az állampapírhozamok 50 bázisponttal, a CDS-felárak közel kétszeresükre emelkedtek) eltekintve a piacok nem reagáltak katasztrofálisan. Az elemzők többsége szemmel láthatóan a kampány üzemmódnak tulajdonítja lépésüket, és meg van győződve arról, hogy a hagyományosan rebellis magyarok az őszi önkormányzati választások után visszatérnek a karámba. Igazi piaci reakció majd ezt követően várható. De még a nyugati, mértékadónak tekintett sajtó egy része is némi elismeréssel tekint lépésükre.

Tény, hogy az IMF tevékenységét rendkívül sok súlyos bírálat érte közel 70 éves története során – amúgy nem is annyira konzervatív, mint baloldalról. Monetarista dogmatizmusa nem egy esetben vezetett a szándékolttól eltérő eredményre, afrikai és latin-amerikai népek sora igencsak megszenvedte beavatkozását. Tény, hogy szakértői többnyire elvesznek a számok bűvöletében, és gyakran igencsak kevéssé érzékenyek a hús-vér emberek problémáira. Másfelől azért az is igaz, hogy nem egy esetben az IMF kölcsöne és beavatkozása mentett meg országokat a teljes gazdasági összeomlástól. És ezek a kölcsönök azok, amelyek jogot és hatalmat adnak az IMF-nek. A dolgok nem feketék és fehérek.

Amikor 2008 őszén – utólag könnyű okosnak lenni, de akkor a legjobb szakemberek sem látták előre – hirtelen kiderült, hogy az Amerikából kiindult válság a vártnál súlyosabban érint minket, az én első reakcióm is az volt: bármit, csak az IMF-et ne! A kényszer azonban nagyúr. A kormány gazdasági vezetői, a jegybankkal egyetértésben mégis emellett döntöttek: nem kis részt azért, mert csak az IMF-től kaphattunk elég gyorsan megfelelő nagyságú összeget, amivel elkerülhettük az összeomlást. Döntésük helyességéről, az azelőtt és azóta elkövetett hibáktól (ha voltak ilyenek) utólag könnyen lehet vitatkozni. Az hogy utánunk többen szintén erre kényszerültek – és nehezebben, kisebb összeghez jutottak, vagyis előnyünk származott a gyorsaságból, igazolni látszik az akkori döntést.Mint ahogy igazolni látszik az egy év alatt lejátszódó konszolidáció, ami – ha súlyos áron is, de – jó alapot biztosított az új kormánynak az építkezéshez.

Emellett – mert ne feledkezzünk meg arról, hogy Orbán Viktor az IMF mellett az EU küldöttségét is hazaküldte – érdemes emlékeznünk arra, hogy úgy 2004–2005 táján közgazdászkörökben (még Brüsszel tájékán is) egyre inkább mondogatták: újra kellene gondolni a Stabilitási és Növekedési Paktum feltételeit. A ragaszkodás a kőbe vésett hiány-, inflációs és adósságkövetelményekhez károsan visszaveti a növekedést – mondták, pedig akkor még sehol sem volt a válság. Különösen súlyosan érinti ez a fajta dogmatizmus a fejletlenebb országokat, hiszen a növekedés akadályozása miatt kibékíthetetlen az ellentmondás a monetáris és a reálkonvergencia, vagyis a tényleges gazdasági felzárkózás között. Ezek a hangok azonban viszonylag hamar elhalkultak, noha élesebben merül fel a kérdés az azóta kirobbant válság körülményei között, amit az is mutat, hogy ma már az EU 27 tagállama közül 25-tel szemben folyik túlzottdeficit-eljárás.

Nem is az a baj, hogy az új kormány nem engedett az IMF „diktátumának” – ha egyáltalán valóban ilyennel próbálkoztak. Hiszen a tárgyalások részleteit nem ismerjük.

A baj az, hogy úgy tűnik, elefántként viselkedtek a porcelánboltban: ők próbáltak –az adós helyzetéből – diktálni, és rapid módon vetettek véget a tárgyalásoknak. Pedig az engedmények kicsikarásának nem ez a módja, mert ez csak súlyosabb helyzetet teremt – ezt hívják diplomáciának.

A baj az, hogy úgy viselkednek, mint a sértődött ovis, aki nem kapta meg a kívánt játékát.

A baj az, hogy középtávon minden szakértő szerint nem növelték, hanem csökkentették a mozgásterünket.

A baj az, hogy azt képzelik, a piacok ugyanúgy tekintenek ránk az IMF – szeretett vagy gyűlölt, de az ő számukra megbízható – védőhálója nélkül, mint ha biztosít minket.

A baj az, hogy – amint az EU közleménye akkor megállapította – „a kiigazító lépések valamivel elmaradnak a szükségestől és jellemzően átmeneti jellegűek”, és hogy a „kormány által javasolt törvénytervezetek piactorzítónak ítélhetők, és azok az Európai Uniós joggal is ellentétesek lehetnek”

A baj az, hogy – még mindig az unió közleményét idézve – a legsúlyosabb helyzetben lévő két területtel, a közlekedéssel és az egészségüggyel „kapcsolatban a kormány további pontosítást jelenleg nem tud nyújtani”.

A baj az, hogy az EU-nak igaza van: a kormány konzekvens koncepció kialakítása helyett a kapkodás tüneteit mutatja: Matolcsy június végén még új megállapodást akar októberben az IMF-fel, két hét múlva már nem akarja. Orbán szerint tarthatatlan a 3,8-as GDP-arányos hiány, de napok multán kiderül, hogy tartható, 29 pontos válságtervvel, ami pár nap multán már nem is válságterv, hanem a kibontakozás új programja, hiszen „költségvetési hiánycsökkentésben világbajnokok vagyunk.” S nem telik el két nap, amikor beszédéből kiderül: igenis elvárja az uniótól, hogy rugalmasabb legyen a jövő évi számokkal kapcsolatban.

A baj az, hogy nagyzolva szabadságharcról és gazdasági függetlenségről beszél, miközben minden terve az EU-ból érkező forrásokra számít.

A baj az, hogy olyan tüzet akar oltani, amit maga gyújtott: Kósa és Szijjártó beszéddel, rossz, pökhendi diplomáciával, a gazdagoknak kedvező egykulcsos adóval, ötletszerű, helyenként átláthatatlan, vagy éppen nagyon is átlátszó kedvezményekkel és mentességekkel.

A baj az, hogy bankadója bevételéből nem a bankrendszer stabilitásának biztosítására képez alapot – ahogy eztMerkel, Sarkozy és mások tervezik –, hanem el akarja költeni.

A baj az, hogy bankadója mértéktelenségével a pénzügyi szektor stabilitását kockáztatja, és épp a vágyott növekedést csökkenti.

A baj az, hogy miközben a bankokat adóztatja, a bankárok adóját csökkenti.

A baj az, hogy Magyarország szabadságát csökkenti és nem növeli azzal, hogy akkor szakít az IMF-fel, miközben vége a pénzbőségnek és az EU-ban a szigorítás dívik.

A szerző országgyűlési képviselő

 

Szekeres Imre reagált, de nem arra, amiről az írásom szólt. Tételesen felsorolta, hol, miben hibázott, mi több, vétkezett az Orbán-kormány a „gazdasági szabadságharca” jegyében. Állításai többségével egyet lehet érteni, de a lényeget nem érintette a képviselő válasza. Mert valójában nem Orbánék munkássága az, ami előidézhet változásokat, hanem az egyre erőteljesebben tapasztalható elégedetlenség, melynek forrása a kiábrándulás abból a gazdasági-pénzügyi rendszerből, ami elvezetett a válságig. Orbánéknak volt fülük meghallani e kétségbeesett hangokat – az más kérdés, hogy válaszaik közt is akad kétségbeejtő.

Mondhatjuk erre, hogy a Fidesz igazából nem csinált mást, mint meglovagolta a közhangulatot. És? Az baj, ha valaki figyel a közhangulatra, főleg, ha az átütő erejű?

Végső soron nem a köz hangulata, másképpen akarata az, aminek a szolgálatába kell állítani a politikát?

A Gyurcsány-éra legfontosabb tanulsága az volt, hogy a többségi akarattal szemben nem lehet kormányozni. Lehet a kormány programja világmegváltó, meg korszakalkotó a szerzők hite szerint, de ha hiányzik mögüle a társadalom támogatása, akkor fabatkát sem ér az egész. Ezt érdemes figyelembe venni, amikor értékeljük egy kormány politikáját. Én azonban ennél többre vágyom: arra, hogy okuljunk az elmúlt évek tapasztalataiból, és gondoljuk újra, mely pontjain szorul sürgős korrigálásra a gazdaság szereplőinek (vagyis a lakosság, az állam és a vállalatok) viszonyrendszere. S hogy teljes legyen a lista, negyedikként idesorolom az államok által létrehozott nemzetközi pénzügyi intézményeket is. Erről kellene mondani valamit, nem hagyva figyelmen kívül a realitásokat, de figyelembe véve a közakaratot.

Baka F. Zoltán