A fő probléma ezzel nálunk az volt, hogy politikai támogatása elégtelennek bizonyult. Ennek megváltoztatására jó alkalom lehet a kormányváltás. Az Országgyűlés jóváhagyta a 2008–2020 közötti időszakra vonatkozó energiapolitikát, jóváhagyta a megújuló energiára vonatkozó stratégiát, a klímatörvénynek és a villamos energiáról szóló törvénynek is lényeges eleme a megújuló energia támogatása, áttörés mégsem volt, ez a témakör eddig biztosan nem érte el a politika ingerküszöbét.

Pedig ez lehetne egy átfogó nemzetgazdasági stratégia egyik kiemelt területe.

A fent említett országgyűlési határozat néhány eleme minden fenntartás nélkül támogatható, mások azonban nem, és ezek némelyike ellentmondásban van egymással.

Az EU teljes energiaigénye 2010-ben 1299 millió tonna olajegyenérték (Mtoe), ebből a megújuló felhasználás 138,9 Mtoe most, s várhatóan 200 Mtoe lesz 2020-ban. Ez több mint 100 Mtoe olajimportot vált ki. Ezt az arányt kell 20 százalékra növelni az uniós irányelvek szerint az EU átlagában.

Egy uniós tanulmány felmérte, mekkora lehet reálisan az egyes országok „megújulóenergia-potenciálja” 2020-ra, illetve 2030-ra. Néhány ország – Dánia, Svédország, Észtország, Finnország, Lettország, Litvánia és Portugália – megújulóenergiapotenciálja 60 százalék felett van. Magyarországé 30 százalék körül.

Ennek beváltása olyan történelmi lehetőség és kötelesség, amelyet nem sodorhatnak el rövid távú politikai és financiális szempontok.

Az EU megtette, amit meg kellett tennie, az Európai Parlament elsöprő többséggel jóváhagyta a Megújuló energia irányelvet, amelyben minden országra nézve kötelező, számon kérhető és szankcionálható célértékeket tűztek ki. Ez a mi esetünkben 13 százalék.

A direktíva végrehajtása valamennyi állam saját döntésein múlik. Az EU előírta egy Nemzeti cselekvési terv elkészítését. Ezt június 30-ig kellett volna benyújtani, de számos más országgal együtt ez nekünk sem sikerült. Ennek nyílván vannak okai, de ha már így alakult, még talán nem késő és ez alkalmat adhatna a teljes folyamat végiggondolására a civil szféra, a szakemberek és a vállalkozók bevonásával.

Svédország ezen a téren is „éltanuló”. Ott a megújuló források aránya már ma is 28 százalék, például a svéd távfűtési rendszerekben a biomassza aránya 62 százalék fölött van. A svéd nemzeti stratégia szerint: „A svéd energiapolitika azon van, hogy létrehozzon egy fenntartható energiarendszert azzal a hosszú távú vízióval, hogy Svédország teljes energiaellátása megújulóenergia-forrásokból származzon.”

Valamennyi svéd politikai erő részt vett ennek a stratégiának a létrehozásában, ezzel ez a terület kívül került a napi politikai csatározásokon, és ciklusokon átnyúló nemzeti szándékká vált. Ez ilyen egyszerű!

Németországnak már 1990 óta van megújulóenergia-törvénye és ehhez kapcsolódó jogszabályi rendszere, a betáplálást alátámasztó tarifarendszer 2000 óta él. Ennek eredményeként biogázban, biodízelben, szélenergiában világelsők, a megújulóenergia-ipar fontos gazdasági ágazattá vált!

Kínában a tervutasításos rendszer előnyeit kihasználva – itt az USA egyik kormánytisztviselőjének szavait használtam – rendkívüli sebességet vettek az ilyen irányú projektek, és a technológiagyártók igen nagy mértékű támogatást élveznek. Ausztráliában a kormány megbízásából készített tanulmány szerint reálisan kitűzhető cél a teljes energiaellátás átállítása megújuló energiára 2020-ig. Az USA 132 geotermikus projektnek adott támogatást csak a tavalyi évben, hogy indító lökést adjon a gyakorlatilag kihasználatlan geotermikus kapacitások fejlesztésének.

Felmerül a kérdés: mennyire lehet az energiarendszer és azon belül a megújuló energia piaci alapú? A válasz erre csak az lehet, hogy tisztán piaci alapú rendszer nincs, nem volt soha, és nem is lesz! A társadalom valamennyi tagjának a megfelelő minőségű életvitelhez való joga értelmében az állam felelőssége és joga, hogy olyan energiarendszert üzemeltessen – ha nem is közvetlen tulajdonosként –, amely igazságos, fenntartható és biztonságos! Ez csak piaci alapon nem lehetséges, eddig is folyamatos állami beavatkozásoknak voltunk tanúi, sőt az energiaéhségen alapuló konfliktusok időnként és helyenként még háborúkba is torkollnak.

A már hivatkozott EU-tanulmány szerint a 27 tagországban 27 szabályozás szerint igyekeznek ebbe a rendszerbe beavatkozni. 27 különböző támogatási rendszert alkalmaznak (támogatott hálózati tarifa, jutalmazási rendszerek, zöldbizonyítványok, adókedvezmények, adóelengedés, tüzelőanyag-ellátási előírások, közbeszerzési támogatások, kutatási és fejlesztési támogatások, kötelező átvételek, kötelező mennyiségi előírások stb.).

Két fő ösztönző módszer létezik:

– Negatív ösztönzők, vagyis állami, hatósági eszközökkel történő utasítások, előírások a magasabb rendű közösségi célok –környezetvédelem, fenntarthatóság, ellátásbiztonság, foglalkoztatás stb. – nevében;

– Pozitív ösztönzők, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a jelenleg még meglévő versenyhátrányt kiegyenlítsék, és a tömeges elterjesztést elősegítsék.

Mindkét módszernek vannak – igen magas – költségei, amelyek csak az alábbi forrrásokból származhatnak (ami alkalmazásaik korlátait is jelzi):

– Közvetlen költségvetési források. Vagyis az adófizetők pénze, függetlenül attól, ki mennyit fogyaszt. Logikus, hogy ha mindenki részesül az össztársadalmi haszonból, akkor fizessen is mindenki. Hátránya, hogy nem mindenki fizet adót, így a közteherviselés aránytalan.

– Speciális adók, díjak, tehát pántlikázott pénzek, melyek csak az adott célra használhatók. Mivel ezeket a legfőbb (valóságos vagy potenciális) károkozók fizetik, ez egyszerű, humánus megoldás, de

persze a terhet viselők számára ez versenyhátrányt jelent, s a költségnövekedést természetesen igyekeznek áthárítani termékeik, szolgáltatásaik fogyasztóira, már amennyire a piac engedi.

– Közüzemi díjak, árak: minden felhasználó az árban fizeti meg a közösségi célok költségeit. Határ a csillagos ég, hiszen a természetes monopóliumok miatt a fogyasztónak a legtöbb esetben nincs választási lehetősége. Korlátja a teherbíró képesség, hatalmas politikai kockázata a társadalmi elégedetlenség.

– Uniós alapok, különböző pénzintézetek forrásai. Az elsővel csak bizonyos országok élhetnek, Magyarország ilyen. Vannak vissza nem fizetendő források és visszafizetendő hitelek, az utóbbiakat némi időeltolódással valamelyik fent említett forrásból kell fedezni. Pénzintézeti forrás mindenütt van, kérdés, vajon a jelenlegi helyzetben a banki hozzáállás milyen, és az mennyire befolyásolható. Itt is ütközhet a piaci értékítélet és a közérdek!

A pozitív ösztönzők egyik legfontosabb eleme lehet az engedélyezési eljárások le-

egyszerűsítése, amihez sokkal kevesebb pénz kell, mint a támogatás bármely egyéb formájához! Sajnos ebben a tekintetben a legrosszabbak vagyunk az EU-ban. A már hivatkozott EU-jelentés szerint magasan vezetünk az engedélyezéshez szükséges hatóságok számában, ebből nálunk kétszer annyi van, mint az utánunk következő Görögországban és hússzor annyi, mint Németországban. Az élen állunk az elutasított engedélyezési kérelmek számában is. A következmények érezhetők!

Az anyagi ösztönzők terén ma gyakorlatilag csak az uniós forrásokra lehet számítani, és az eddig ismert Új Magyarország fejlesztési terv programjai sem voltak elegendők a célok eléréséhez, az új, most még csak vitairat formájában létező Új Széchenyi-terv forrásai nem ismertek.

A helyes eljárás az lenne, ha amegújulóenergia-források valamennyi kategóriájában vállalkozók, szakértők és civil szervezeteik bevonásával átlátható módon meg-

állapítanák a hazai adottságoknak megfelelő prioritásokat, a valóságos költségek és a működés fenntarthatósága alapján a szükséges díjakat, és ennek alapján lehetne felépíteni a hosszú távú és kiszámítható támogatási és tarifarendszert, amelyet a Nemzeti cselekvési terv részeként rögzítenének, és természetesen az Új Széchenyiterv részleteiben a szükséges forrásokat is biztosítanánk!

A mai, vagy inkább eddigi támogatási rendszer kiszámíthatatlan és átláthatatlan! Az is nyilvánvaló, hogy az a projekt, amely a szükségesnél kevesebb támogatást kap, tönkremegy, és a kifizetett pénz kidobott pénzzé válik! A támogatási szerződések szerint a támogatást ilyen esetben vissza kell fizetni, de ezek persze behajthatatlan követelések lesznek, függetlenül attól, hogy a projekttulajdonos akár önkormányzati, akár magánvállalkozás. A szükségesnél több, vagy teljesen felesleges támogatás pedig ismert módon eltűnik, és nem a kívánt célt szolgálja.

Persze fontos az is, hogy a fosszilis és nukleáris energia áraiban is tükröződje-

nek a valóságos költségek, ne alkalmazzanak mesterséges árakat, ne titkoljanak el lényeges költségeket különféle támogatások elérése érdekében. Ezt a jelenséget a szakma „járadékvadászatnak” nevezi, ami a valóságosnál nagyobbnak mutatja a megújuló energia valós versenyhátrányát.

Mindezeket a célokat az is jótékonyan szolgálná, ha az energetikával összefüggő valamennyi kérdés, a stratégiaalkotástól a végrehajtásig, egységes irányítás alatt lenne, amint az számos sikeres ország példáján is látható, hiszen a jobbaktól tanulni soha nem szégyen!

A lehetőségeinkmegvannak,mi leszünk a felelősek, ha nem jön létre egy fenntartható, kiszámítható rendszer, ami segíti a gazdaságot, és unokáinknak is egészségesebb életet, élhetőbb környezetet biztosít! A megújuló energia nem Brüsszelben kitalált nyűgös kötelezettség, hanem esély! Ezt az Új Széchenyi-terv helyesen felismerte, éljünk vele!

Zsemberi László ügyvezető igazgató