Előbűn
Mit szeretne elsősorban megelőzni mindenki? A bajt. A baj azonban − természetéből fakadóan − ritkán üzeni meg érkezését. Általában csak akkor szerzünk róla tudomást, amikor már megvan. Ahhoz, hogy megelőzzük a bajt, hogy − mintegy elébe vágva − elkerülhessük, olyan tudásra van szükségünk, amely előreszalad az időben: megmutatja, mi fog bekövetkezni, ha nem teszünk ellene valamit.
A megelőzés minden esetben − még a kriminalisztikai értelemben vett bűnmegelőzés esetében is − azoknak az általános társadalmi feltételeknek a feltárását és megváltoztatását jelenti, amelyek megkönnyítik vagy ösztönzik a bűnelkövetővé válást. Ennek megfelelően kriminalisztikai értelemben a bűnmegelőzés nem valamilyen konkrét bűncselekmény, hanem az általában vett elkövetővé válás megelőzését jelenti. Ha konkrét bűncselekmények megvalósulását akarják megelőzni, ahhoz speciális tudás és speciális felhatalmazás kell.
Olyan jogosítványok és olyan technikai apparátusok, amelyek lehetővé teszik, hogy valakik valahonnan bekukucskáljanak az egyének magán- és társas életébe; bármikor bárhová behatolhassanak a bűncselekmény megelőzéséhez szükséges információért, anélkül, hogy e behatolást, megfigyelést, adatgyűjtést maguk az érintettek észrevennék. Ennek a tudásnak a megszerzése és felhasználása titkos eszközöket, különleges szakmai képzettséget és készségeket igényel, főképpen pedig különleges felhatalmazást, hiszen e nélkül a legsúlyosabb törvénysértésnek számítana.
Jogállamokban a nemzetbiztonsági szolgálatok (Magyarországon például az Információs Hivatal, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat, a Katonai Felderítő Hivatal) vannak felruházva azokkal a különleges jogokkal, amelyek megengedik a titkos eszközök alkalmazását és az így szerzett tudás felhasználását. A biztonsági szolgálatok illetékességi körébe tartozik minden, ami öszszefügg a nemzetbiztonsággal (többek között a kém- és terrorelhárítás, alkotmányvédelmi feladatok, titkos információgyűjtés).
Ámde − merül fel a kérdés −, mi az, ami nem hozható összefüggésbe a nemzetbiztonsággal? Jogállam ide, alkotmányosság és parlamenti vizsgálóbizottság oda, a biztonsági szolgálatok kompetenciájának határát gyakorlati tevékenységükkel ténylegesen ők maguk jelölik ki. Kissé talán a régi szovjet viccet idézi módon, melyben arra a kérdésre, mivel határos a Szovjetunió, a jereváni rádió így válaszolt: amivel csak határos akar lenni.
Az illetékesség határa tehát rendkívül rugalmas. Szükség és igény szerint tágítható, attól függően, mit tekintenek nemzetbiztonsági kihívásnak, kockázatnak, fenyegetésnek, továbbá, hogy hol húzzák meg a határt a bűncselekmény és az elkövetésére való előkészület között? Hol ér véget a bűntett tervezgetése, a bűnös szándék, az előkészület és hol kezdődik maga a bűncselekmény? Mikortól jogosult fellépni a biztonsági szolgálat egy elkövetővel szemben? Azaz: mikortól tekinthető elkövetőnek valaki? Mikor lehet lecsapni rá: csak a bűntett elkövetése után, a bűntett előkészítése közben, vagy már akkor, amikor még meg sem fordult a fejében semmiféle bűnös szándék, annál inkább megfordult viszont a titkosszolgálat embereinek fejében, hogy − különféle, csak általuk ismert összefüggések következtében − az illető a jövőben esetleg elkövetővé válhat.
Csakhogy ebben az esetben a titkosszolgálatok bűnfelfogása igen közel kerül az „előbűn” (precrime) negatív utópiákból ismert jogi nonszenszéhez, mivel olyan bűnre irányul, amelynek bekövetkezése puszta eshetőség. Steven Spielberg Különvélemény (Minority Report) című 2002-es fi lmje, amelyet a rendező nem sokkal az ikertornyok elleni merényletet követő antiterrorista rendkívüli intézkedések, többek között a titkosszolgálatok hatáskörét kiszélesítő hírhedt patrióta törvény után forgatott le, karikaturisztikusan fölnagyítva mutatta meg, hová vezethet ez a fajta bűnmegelőzés.
A 2054-ben Washingtonban (!) játszódó film egy olyan társadalom képét tárta a kortársak elé, amely gyors ütemben halad a totalitárius rendőrállamiság felé (az „utolsó akcióhős” persze időben megállítja a végzetes vágtát, mint aztán hat évvel később a valóságban is megállította, ha nem is az „utolsó akcióhős”, de a létező amerikai társadalom). A filmbeli fővárosban évek óta nem történnek gyilkosságok, mert a gyilkosokat még azelőtt elfogják és börtönbe vetik, hogy a gyilkosságot elkövethették volna, sőt, hogy akár eljutottak volna annak tettleges előkészítéséig − hála az előrelátás különleges képességével felruházott három „precog”-nak és az ő „előrelátásuk” alapján az „előbűnözőket” elfogó és börtönbe vető „előbűnüldöző” szolgálat − a hírhedt „precrime” − különleges alakulatainak.
Természetesen, a rendőrállamiságnak a jogállamok arcán egyre-másra kiütköző bibircsókjaiból korai lenne arra következtetni, hogy fatális végzetszerűséggel sodródnak a totalitárius rendőrállamiság felé. A bibircsókokat mindenesetre a lappangó rendőrállamiság tüneteiként kell diagnosztizálnunk. A globális terrorizmus körülményei között még a makkegészségesnek látszó jogállam immunrendszerének is nap mint nap meg kell küzdenie a rendőrállamiság daganatos sejtjeivel, nap mint nap meg kell akadályoznia, hogy rákos burjánzásnak induljanak. Hát még ahol a jogállam egyelőre az államiság elvont formalehetősége csupán: váz, melyre nem került fel a hús; üres keret, melyben még nem lüktet eleven élet; retorikai alakzat, amely a valóság mágikus helyettesítésére és felidézésére szolgál!
A hozzánk egyre közelibb Oroszországról beszélek, ahol ez év július 16-án fogadta el harmadik olvasatban, több mint kétharmados többséggel az orosz parlament alsó háza (az állami duma) a Szövetségi Nemzetbiztonsági Szolgálat (FSZB) jogkörét a „precrime” (de legalábbis egy 1972-es szovjet törvényerejű rendelet) szellemében kiszélesítő törvénymódosítást, amelyet a végrehajtó hatalom feje, Medvegyev elnök azonmód alá is írt. A nemzetbiztonsági szolgálat hatáskörét a megelőzésre is kiterjesztő törvénymódosítást Medvegyev elnök − e törvénymódosítás kezdeményezője − a jogállam vívmányaként ünnepelte; az emberjogi, polgárjogi szervezetek és mozgalmak, élükön a „Memorial” nemzetközi társasággal, a jogállam halálaként gyászolták meg.
Vlagyimir Vasziljev, a duma nemzetbiztonsági bizottságának elnöke újságírók kérdéseire válaszolva így foglalta össze a törvénymódosítás lényegét: „akiről kiderül, hogy az FSZB hatáskörébe tartozó területeken közel kerül valamilyen bűncselekmény elkövetéséhez, azt az FSZB-nek hivatalosan fi gyelmeztetésben kell részesítenie. Ez azt jelenti, hogy a cselekedet megelőzésére irányuló (oroszul: profilaktikus! − Sz. Á.) beszélgetésre kell beidézni őt a nemzetbiztonsági hivatalba, ezen a módon előzve meg a bűncselekmény bekövetkezését. Az már más lapra tartozik, hogy ezt fi gyelmeztetést valaki semmibe veszi-e vagy sem: felelősségre vonni bárkit ettől kezdve is csak elkövetett bűntettért lehet. A törvénymódosítás, nézetünk szerint teljességgel megfelel a jogállamiság mai normáinak, leghumánusabb, legmagasabb követelményeinek.”
A „Memorial” nemzetközi jogvédő szervezet drámai hangú, de a józan észre és a demokratikus jogtudatra apelláló nyilatkozatában ezzel szemben arra hívta fel a figyelmet, hogy „a Szövetségi Biztonsági Szolgálat Oroszországban réges-rég átlépett már minden ésszerű határt, és sokkal több mint egyszerű biztonsági szolgálat: egy sor bűncselekmény esetében nyomozati hatáskörrel is föl van ruházva. Most pedig hozzá kerül át a megelőzés is, ami idáig az ügyészség kizárólagos hatásköre volt. Ez a lépés nem pusztán praktikus, hanem szimbolikus jelentőségű. (…) Minden kísérlet a bűnmegelőzés jogi kodifikálására eleve értelmetlen. A mindennapi szóhasználatban előfordulhat, hogy egy cselekedetről azt mondjuk, a »bűntett határán« mozog, ám jogi értelemben ilyen cselekedetek nem léteznek és nem is létezhetnek. Vagy bűncselekményt követ el valaki (a bűncselekmény előkészülete az Oroszországi Föderáció büntető törvénykönyvének megfelelő paragrafusa szerint maga is kimeríti a bűncselekmény kritériumát és ennek megfelelően szankcionálható) és akkor büntetőjogi felelősségre vonható; vagy nem követ el bűncselekményt és akkor cselekedetei büntetőjogilag nem kifogásolhatók − törvényesek és jogszerűek.”
Az „előbűn” kvázi jogi fogalma és kvázi jogi szankcionálása, lett légyen maga a szankció (behívás, elbeszélgetés, figyelmeztetés, óva intés) mégoly bársonyos is (legalábbis a totalitárius rendőrállamok „előbűnelkövetőinek” bebörtönzéséhez, száműzéséhez vagy megöléséhez képest), valójában nem más, mint a jogállam előbűne. Maga a bűn ebben az esetben a rendőrállamiság megvalósulása volna. Felmerül a kérdés: vajon a megelőzésnek miféle hatásos eszközei léteznek, melyekkel az államot mint potenciális bűnelkövetőt meg lehet állítani a bűnelkövetés útján? Létezike jobb, hatásosabb eszköz a szilárd jogállamiságon és a társadalmi demokrácián kívül, amellyel megakadályozható, hogy az állam − a közjóra hivatkozva − a titkosszolgálatok jogkörét egyre jobban kiszélesítse; jogi kodifi kációt nyerjen az „előbűn” fikciója; és ezzel kezdetét vehesse az titkosszolgálati eszközökkel folyó „előbűnüldözés”, ennek összes végzetes következményével?
Oroszországban a demokratikus közvélemény, a harmatgyönge civiltársadalom ellenállása (a törvényhozást már rég lenyelte a végrehajtó hatalom) egyelőre arra volt elegendő, hogy a törvénymódosítás végső szövegéből elhagyták a legrosszabb szovjet múltat idéző kitételeket. Ez is valami. A rendőrállamisághoz képest sok, a jogállamisághoz képest azonban kevés. Nagyon-nagyon kevés.
