1910-ben javában épült a Titanic, Amundsen útban volt az Északi-sarkra, a nagyhatalmak lelkesen készültek a villámháborúsnak gondolt pusztító technológiák kipróbálására, és a tömegkommunkációban naponta ünnepelték a természet felett aratott újabb győzelmeket.

Hogy a diadalmas hangulat mikor fordult át az ellenkezőjébe, azt utólag már nehéz rekonstruálni. A nagy hajó az első útján elsüllyedt, a két világháborúban milliók tapasztalták meg, hogy a technika nem feltétlenül az ember barátja, de a globális perspektíva megváltozásához utána még jó néhány trauma kellett.

Sokat segített az ügynek a Néma tavasz című könyv megjelenése (és előzménye, a DDT-sokk), az első néhány atomerőmű-baleset, a modern kor nagy éhínségei meg az a bejelentés, hogy a világban felhalmozott atomfegyverek már többszörösen elegendőek lennének a földi élet elpusztításához. A világ ura a XX. század második felére kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát a trónján, amiről kiderült, hogy valójában árnyékszék, és – amellett, hogy büdös – bármikor fel is robbanhat.

Ma már nem is az a kérdés, hogy indokolt-e a félelem a világ „elrontásától”, hanem csupán az, hogy éppen mi az aktuális félnivaló. Ebben a légkörben hiába mondják a vezető klímakutatók, hogy az összes szélsőséges időjárási eseményt nem lehet a változó klímára fogni, az ilyesféle szofisztikált gondolkodásnak most nincs szezonja. Csak a legbátrabb környezettudósok mernek előhozakodni vele, hogy a szénhidrogének égéstermékeit – a lehetséges klimatikus hatásokon túl – azért sem kellene a légkörbe engedni, mert rákkeltők, tüdő- és magzatkárosítók, és nagyban hozzájárulnak az emberi faj genetikai leromlásához.

Azzal pedig végképp nehéz címlapra kerülni, hogy a szénre, az olajra és a gázra épülő energiarendszer a bemeneti (energiahordozók) és a kimeneti (gázok, korom, salak) oldalt tekintve is teljességgel fenntarthatatlan. Akkor már inkább a klímaváltozás – azt könnyebb megérteni, és az eredeti világképünkbe (hogy ti. mindenhatóak vagyunk, és a Föld arculatát mi formáljuk) is jobban beleillik.

Stephen Hawking, a ma élő egyik legokosabb tudós szerint a földi társadalom a ma ismert formájában képtelen a túlélésre: a technikai civilizációknál úgymond fizikai törvényszerűség, hogy felélik a saját környezeti erőforrásaikat, és összeomlanak. Hawkingnál a kiút az idegen bolygók meghódítása – tulajdonképpen egy gyorsított evolúció –: új helyeket kell keresni, ahol a kiszámítható kimenetelű földi játszmát újra és újra le lehet játszani. Tetszetős gondolat, de egyelőre még az olyan lokális kríziseket sem tudjuk kezelni, mint egy kisebb árvíz vagy földrengés. Védekezz lokálisan és közben gondolkozz planetárisan: ez az igazi kihívás. Már csak az önbizalmunk hiányzik hozzá.