Számolatlan pénz a Tiszába szórva
Magyarországon az árvédelmi művek szükséges magasságát már régóta a „mértékadó árvízszintek” alapján állapítják meg. E szintek meghatározásában az 1970-es évek jelentős változást hoztak. Míg korábban ezeknek a magasságát az addig előfordult legmagasabb árvízszintek alapján állapították meg, ekkortól viszont (a Duna egyik, legveszélyesebb szakaszát kivéve) valószínűségszámítással. Emellett úgy döntöttek, hogy az árvédelmi műveknek biztos védelmet kell nyújtaniuk az egyszázalékos valószínűségű évenkénti legnagyobb, jéggel nem befolyásolt vízállások ellen; tehát az olyan „árvízszintek” ellen, amelyeknél magasabbak átlagosan csupán százévenként egyszer fordulnak elő. Úgy határoztak, hogy a mértékadó árvízszint mindenhol legyen azonos az előzőek szerinti egyszázalékos árvízszinttel, az árvédelmi művek korona szintje pedig ennél legalább egy méterrel magasabbra legyen kiépítve. Mindez pedig azt eredményezte, hogy az így kialakított művek valóban megfelelő védelmet nyújtanak az egyszázalékos, de – szerencsés esetben – akár az egyezrelékes, vagyis az 1000 évenként átlagosan csak egyszer előforduló évi legmagasabb jégmenetes vízállások ellen is.
A folyó azonban élő rendszer, s így az egyszázalékos valószínűségű szintek az idők folyamán szükségszerűen változnak. Ezért kell az új mértékadó árvízszintek magasságát rendszeresen (célszerűen ötévenként) ellenőrizni s erre megfelelő módszert kidolgozni. Azonban hiába készült el, s állt rendelkezésre az új eljárás, ennek felhasználásával a szükséges ellenőrző vizsgálatokra az utóbbi mintegy 30 évben csupán egyszer került sor!
Így nem csoda, hogy a századforduló környékén jelentkező igen magas árhullámok még a szakértőket is váratlanul érték, s csak ekkor derült ki, hogy a Tisza mentén a folyó vízszállító képessége, s így az árvízi biztonság is több helyen jelentősen lecsökkent.
Ez természetesen így nem maradhatott. Ezért az előírt árvízi biztonság helyreállítása érdekében úgy döntöttek, hogy a továbbiakban a folyó lecsökkent vízszállító képességének az ellensúlyozására a folyó mentén le nem vezethető vizeket, a szükséges ideig, ideiglenesen árvízi tározókban kell visszatartani. Ami persze azt is jelentette, hogy nemcsak a folyó menti árvédelmi művek, hanem az ezek magasságát meghatározó mértékadó árvízszintek magasságához sem kívántak érdemben hozzányúlni.
Mindebből következik, hogy a Tisza mentén az árvízi tározórendszer megfelelő méretezésével és üzemeltetésével (továbbá az előirányzott egyéb munkákkal) el kell érni azt, hogy a tározók megépítése után az egyszázalékos árvízszintek ismét azonosak legyenek a már korábban meghatározott értékekkel. Az illetékesek azonban, a jelek szerint, eleinte úgy gondolták, hogy nem lehet kidolgozni olyan méretezési (számítási) eljárást, amellyel a tározókkal szemben támasztott ezen igény kielégíthető. Így születhetett az a döntés, hogy az árvízi tározók felhasználásával a jelenleg érvényes mértékadó árvízszinteket egy méterrel meghaladó tetőző vízállásokat a Tisza mentén mindenhol le kell tudni szállítani a mértékadó árvízszint magasságára.
A cél ilyetén megfogalmazása azonban súlyos hiba volt. Ez pedig többek között arra vezethető vissza, hogy nem vizsgálták meg, hol és mennyit emelkedtek meg az árvízszintek a Tisza mentén. Ha ugyanis ezt megtették volna, akkor nyilvánvalóvá vált volna a következő: a Tisza alsó szakaszán (Mindszent és a déli országhatár között) az árvédelmi művek magasságát meghatározó egyszázalékos árvízszintek egyáltalán nem emelkedtek meg. Viszont e felett, egészen az északi országhatárig ezek az árvízszintek 35–124 centiméterrel valóban megemelkedtek. Mégpedig úgy, hogy az egyszázalékos árvízszint megközelítette vagy túllépte a töltések koronaszintjét Tiszabecs környékén a 100 cm-es, Vásárosnamény környékén a 110 cm-es és a Kiskörétől Szolnok környékéig terjedő szakaszon a 107–124 cmes emelkedéssel.
Ezeken a szakaszokon tehát a meglevő árvédelmi művekkel még az egyszázalékos valószínűségű árhullámokat sem nagyon lehet kivédeni. Másrészt viszont a Tisza mentén az egyes helyeken valóban lecsökkent árvízi biztonságot értelmetlen mindenhol ugyanolyan mértékű, egyméteres vízszintleszállítással javítani. Sőt, a Tisza Mindszent alatti szakaszán ilyen tennivaló egyáltalán nincs is!
Nagy baj van azzal is, ahogy a helytelenül kitűzött célt el kívánják érni. Az egyes tározók hatását ugyanis úgy szándékoznak megbecsülni, hogy felvesznek (természetesen „jó műszaki érzékre támaszkodva”, magyarul és nyilvánvalóan: önkényesen) olyan, jó nagy árhullámot vagy árhullámokat, amelyek egy méterrel a mértékadó árvízszint felett tetőznek. Erre, vagy ezekre támaszkodva pedig számítógép segítségével meghatározzák, hogy a tározók megnyitásának eredményeként az alattuk levő szakaszon mennyivel csökken a tetőző vízállás.
Mindennek pedig az a következménye, hogy ma senki sem tudja (és a szükséges számítások elvégzéséig nem is fogja senki sem tudni), hogy ezeknek a tározóknak az üzembe állítása esetén miképpen is alakul majd az árvízi biztonság.
Így persze nincs akadálya annak sem, hogy ahova csak lehet, újabb és újabb (az előirányzat szerint összesen mintegy 10–15) tározót tervezzenek. Így árvízi tározót irányozzanak elő Mindszent környékére is. Annak ellenére, hogy – mint láttuk – Mindszent alatt egyáltalán nem csökkent az árvízi biztonság. Az ilyen felesleges beruházások persze lehetnek előnyösek egyesek számára (hiszen például az első ilyen tározó mintegy 16 milliárd forintba került). Ezek azonban mindenképpen kedvezőtlenek az igen szorult helyzetben levő ország s az országot adóival fenntartó állampolgárok számára!
Végül még csak annyit, hogy az előzőek alapján a tervezések és építkezések annak ellenére indultak meg és folynak így a mai napig, hogy már az első ilyen tározó vízbeeresztő műtárgyának a tervezésekor, 2005-ben tisztázódott, hogy a tározók helyes méretezéséhez szükséges matematikai statisztikai eljárást már kidolgozták! Vagyis rendelkezésre áll az a módszer, amelynek felhasználásával a lecsökkent árvédelmi biztonság egyértelműen és megnyugtatóan helyreállítható. Mindez pedig annál is furcsább, mivel erről a méretezési eljárásról a döntésre felhatalmazott illetékesek 2005 óta bizonyíthatóan tudnak!
Így mindaz, ami manapság a „továbbfejlesztett Vásárhelyi-terv” keretében a tározók számának és szükséges méretének a meghatározásával kapcsolatban folyik, rendkívül elgondolkodtató. Mégis, meddig mehet ez így tovább?
A szerző okleveles mérnök, címzetes egyetemi tanár
