Akkor, amikor végre le lehetett bontani az Újépületet, és funkciójában méltót, megjelenésében egységesen tervezettet emelhetett a város ott, ahol korábban ormótlan kaszárnya terpeszkedett. Addig is, azóta is bontás az ára az építésnek. Kettős tehát a felelősség: mérlegelni kell, pótolható-e az, ami megsemmisül, és egyúttal bizonyítani, hogy megéri az áldozat, hiszen az új értéket teremt.

Ezt a vizsgát azonban rendre elbukja Budapest. Nem mintha nem bontana-építene azóta is kedve szerint, de a nagy szabadságból csak nem születik, mint a kaszárnya helyén, új Szabadság tér. Közrejátszik ebben sok minden, szakértők napestig képesek sorolni az okokat. Ott van például a gyávaság: fél évszázad nem volt elég, hogy a mindenkori városvezetők kijelöljék azt a csücskét Budapestnek – ideértve akár a mindmáig üres csepeli szigetcsúcsot –, ahol teret kaphatna egy nagyravágyó építészeti gondolat, ahol kísérletezhetne a tőke, s bizonyíthatná, hogy igenis érdemes nagyot, magasat, különlegeset alkotni.

Aztán ott van a kisszerűség: bárki bármit mondjon, pénz még csak lenne, de sajnos vajmi ritkán társul alkotókedvvel és ízléssel. Tessék csak végighajtatni egyszer a főváros bevezetőútjain, ahonnan pár viharos év alatt elmúlt a magyar könnyűipar, és megfigyelni, hogy a termelést felváltó kereskedelem és szolgáltatás miféle rettenetes dobozokban szorgoskodik. És akkor még nem is említettük a színtiszta korrupciót: hiszen mi más szülné a belváros szövetébe beékelődő snassz lakóparkocskákat, az összevont telkekre pottyantot, környezetüktől idegen épületszörnyeket.

Évtizedeken át azonban nem lehet ezt büntetlenül csinálni. A sok kicsi értékválságból, a temérdek apró kompromisszumból, a félmegoldások végtelen láncolatából hatalmas elbizonytalanodás lesz. Éppen az, amit most a Belváros új főutcájára szánt „léghajóház” kapcsán láthatunk. Immár végképp senki sem tudja megmondani, mit kell körömszakadtáig védeni, és mi az az érték, amiért megéri áldozatot hozni. Nem létezik lezárt döntés, mert már rég nincsenek olyan testületek, amelyek kellő tekintéllyel bírnának, hogy határozatukat mindenki elfogadja – sőt olyan szabályok sincsenek, amelyek miatt a verdiktek valóban kötelező érvényűek volnának.

Eltűntek az önértékükön elfogadott tekintélyek, csak az „én emberem” van, akivel szemben ott áll a „te embered”. És ez még csak az eszmei káosz: mert aztán garantáltan jön valaki, akinek a vitáról, hogy építhet-e egy brit sztárépítész egy emblematikus tömböt öt, javarészt lakatlan pesti ház helyére, az jut eszébe, hogy külföldi egyáltalán ne tervezhessen semmit Magyarországon.

Itt tartunk most. Így hát köthetünk fogadást, hogy vajon mi fog állni egy év múlva a Bécsi utca páros oldalán. Esetleg lamentálhatunk azon, hogy húsz évvel a rendszerváltás után van-e esélyünk egy egységes, átlátható, a közösség, a tőke, a helyhatóság és az állam érdekét kompromisszumra vezetni képes építési igazgatási rend megteremtésére Budapesten. Vagy nézhetjük irigyen az új főutca túlvégét. A helyet, ahol egykor az Újépület állt.