„Ledózerolják Felsőzsolca nagyját?” – ezzel a címmel jelent meg a Népszabadságban (2010. július 20.) az árvíz lehetséges következményeiről szóló írás, melyből megtudjuk: arról folyik a vita, hogy kik, mikor, milyen engedélyeket adtak ki, és ki a hibás az árvizekért.

Mit gondoljak arról az önkormányzatról, amely testületileg úgy dönt, hogy egy vízjárta területre ipari parkot tervez? És arról a hatóságról, annak a minisztériumnak a szellemi színvonaláról, amelyik ezt engedélyezi? Ráadásul nem is egyedi esetről van szó. Tömegesen adják ki az építési engedélyeket a nagyvízi mederbe Zalától Borsodig. Ennyi csekélyértelmű polgármester lenne az országban? Ennyi vízügyi illetékes felejtené el, hogy mekkora településenként a mértékadó árvízszint? Egy biztos, ami megépült, zömmel engedéllyel épült, és elbontatásuk óriási kártérítési kötelezettséget róna az államra és az önkormányzatokra.

A Kádár-korszakban született egy anekdota, mely szerint a hadsereg őrmestere a szocializmus várható világgyőzelmét ekként szemléltette: Jelenleg a világ egyhatodán van szocializmus, de eljön majd az idő, amikor a világ egyhetedén, egynyolcadán, egytizedén, sőt egyszázadán lesz. Valahogy így állunk az árvízmentesítéssel is. A vízügyi cél itt is a minél nagyobb arányú győzelem, a minél nagyobb arányú árvízmentesítés. Egyre nagyobb területeket akarunk megvédeni az árvíztől, miközben paradox módon az árvízzel veszélyeztetett területek nagysága növekszik folyamatosan. Például 2008-ban 117 ezer ingatlan, köztük belterületi lakóingatlanok területét minősítették át nagyvízi mederré. Az átminősítés oka: a folyamatosan emelkedő mértékadó árvízszint (lásd: Sződliget és sorstársai című cikkemet, 2009. március 16.). Kétféle veszélyeztetett ingatlan van. Az egyik, amelyet eleve a nagyvízi mederbe építenek be. A másik, amelyet a mértékadó árvízszint növekedése miatt utólag nyilvánítanak ártérré.

Az elöntött borsodi településeken voltak olyan 100–150 éves vályogházak, amelyek most az árvízben omlottak össze. A vályogtégla a vízben szétmállik, következésképpen ezek az épületek most találkoztak először árvízzel, egykoron ármentes térszintre épültek. Dombvidéken a települések régen (vízügyi hatóságok és polgármesterek nélkül) a domboldalban épültek, hogy a medrükből kilépő folyók ne mossák el őket, hisz akkor nem fizetett sem a biztosítótársaság, sem az állam. A folyók, patakok, ha kiléptek a medrükből, elöntötték a réteket, aztán a víz levonult, a fű jó magasra nőtt, lehetett kaszálni, hogy legyen télire takarmány. Nem volt szükség homokzsákokra, nem kellett átvezényelni pandúrokat, perzekutorokat az ország túlsó végéről.

Hogyan lehet ezt az idilli állapotot elrontani? Akadályokat kell építeni a víz útjába! A kár akkor a legnagyobb, ha a két domboldal között keresztbe épül az akadály, ilyen például az M30-as töltése. De ez nem egy világra szóló felfedezés, a cikkben nyilatkozó vízügyes ezt ugyanúgy tudja. Persze utólag tudja. De miért nem tudták ugyanezt az M30-as engedélyezése előtt? (A miskolci Auchan bevásárlóközpontnak egyébként tényleg nem volt érdemi hatása az árvízszintre, az valóban áramlási holttérbe épült.)

Az árvízi védekezés során mind a síkvidéken, mind a dombvidéken folyamatosan emelkedő árvízszintekkel kell számolni, ezért el kellene gondolkodni az úgynevezett árvízvédelmi stratégiánkon. Síkvidéki folyóink kapcsán, e lap hasábjain is többször írtam a fokgazdálkodásról mint egyetlen lehetséges és kipróbált módszerről, amely egyszerre oldotta meg az árvíz a belvíz, az aszály és a szikesedés problémáját és biztosította a változatos, sok lábon álló mezőgazdasági termelés alapját. Ezt most nem ismertetem, csak egy tényre utalnék vissza. A fokgazdálkodásnál a vízszintingadozás 3 méter volt a jelenlegi 13 helyett. Ehhez a módszerhez való visszatérés esetén nemcsak az utólag veszélybe került épületek mentesülhetnének az árvízveszélytől, hanem a jelenlegi nagyvízi mederbe települt új beruházások egy részének veszélyeztetettsége is megszűnhetne.

Hegyi és dombvidéki folyóinknál nem mindegy, hogy a síkságra leérve milyen a befogadó folyó vízszintje. Ha ott is magas a vízállás, akkor az akár jelentős távolságra is visszaduzzaszt, ezért lényeges, hogy a síkvidéken gátakkal, vagy fokgazdálkodással védekezünk-e.

Az eddigi becslések szerint az idei árvizek, belvizek kára már most 200 milliárd forintra tehető (beleértve a védekezési, újjáépítési költségeket, a biztosítók által kifizetett kártérítést, a mezőgazdasági károkat és az ebből következő elmaradt bevételeket). Ez nagyjából annyi, mint amennyit a kormány be akar szedni bankadó címén. Évekkel ezelőtt írtam, hogy az állandóan visszatérő árvizek és aszályok átlagosan évi százmilliárd forint kárt okoznak a nemzetgazdaságnak. Emiatt is célszerű lenne a probléma megoldását mielőbb megkezdeni uniós forrásokból.

A Tiszának és mellékfolyóinak ökológiai rekonstrukciója elodázhatatlanná vált. Már ebben az évben hozzá lehetne fogni a tervek elkészítéséhez. Ez a projekt az ország egyik kiemelt, nagyságrendileg 1000 milliárdos beruházása lehetne, mely felölelné a rekonstrukció során visszaállítandó fokgazdálkodást, az infrastrukturális fejlesztéseket és jelentős számú munkahelyet teremtene. Még a vízügy szakmai berkeiben is egyre többen elismerik a fokgazdálkodás visszaállításának szükségességét, az LMP pedig a programjába is betette.

Az MSZP volt környezetvédelmi minisztere pedig egy ekkora horderejű üggyel még csak nem is foglalkozott. Az első Orbán-kormány mindent visszaépített a veszélyeztetett területekre a beregi árvíz után. Ugyanoda. A környezetvédelmi és vízügyi államtitkár eddig érdemben nem nyilatkozott arról, hogy a jövőben hogyan szeretné az ügyet kezelni, tekintettel arra, hogy ezek az ökológiai problémák már évek óta költségvetést befolyásoló tényezővé váltak.

Az idén elértük, hogy az ország egyharmada árvízzel veszélyeztetett területté vált. Minden hatodik településen védekezni kellett. A folyamat nem áll le mindaddig, amíg fel nem hagynak a jelenlegi védekezési rendszerrel.

Ledózerolják Felsőzsolca nagyját? Már miért tennének ilyet! Mindent visszaépítenek oda, ahol volt, és a következő árvíznél kezdődhet minden elölről.

A szerző biológus