Finnországtól Olaszországig egész Nyugat-Európa szembesül ezzel a jelenséggel, amelynek az utcai koldulás csak a csúcsa. Több százezer kelet-európai – elsősorban román és bolgár – cigány próbál szerencsét a gazdagabb tagállamokban. Az átlagember idegenkedő elutasítása egyre gyakrabban találkozik hatósági és politikai akciókkal.

Néhány éve Olaszországban indult szervezett kampány a romatelepek felszámolására, napjainkban pedig Nicolas Sarkozy francia elnök hirdetette meg a telepfelszámolás és kitoloncolás politikáját. De a hajdan liberális bevándorlási politikájáról híres Dániából is mostanában toloncoltak ki romániai romákat vadkempingezés „vádjával”. A gazdasági válság és a munkanélküliség szorításában sajnálatosan gyengül a szolidaritás, s az évszázados előítéletek miatt az idegenből érkezett romák többszörösen is célpontjai a növekvő össztársadalmi türelmetlenségnek.

Ami a szigorúan vett jogi helyzetet illeti, két jogrendszer – és jogi felfogás – ütközik egymással. Kétségkívül van igazság abban, hogy minden tagállamnak joga van a maga törvényeit betartatni saját országában, s az alkalmi táborok, lakóhelyek létesítése vagy éppen az utcai koldulás nem ütközhet a helyi szabályokba. Másfelől a kitoloncolással fenyegetett kelet-európai romák az Európai Unió teljes jogú állampolgárai, és soha senki nem fogadott el olyan jogszabályt, amely a szabad helyváltoztatáshoz való uniós alapjogot „faji” vagy etnikai alapon korlátozná. Sőt ennek a leghalványabb gondolata is az európai közösség alapvető ethoszával lenne ellentétes.

Az olykor agresszívnak, máskor kétségbeesettnek tűnő nyugat-európai reakciókat ezért elsősorban jelzésnek kell felfognunk. Jelzésnek arra, hogy az Európai Unió többé nem tekintheti marginális, kizárólag helyi vagy nemzeti alapon megoldhatónak a romakérdést. Ha az Európai Unió nem képes megfelelően integrálni roma polgárait, akkor előbb-utóbb saját, legnemesebb alapelveivel kerül szembe. A megoldatlan feszültségek a keleti országokban a szélsőjobboldali, cigányellenes pártok megerősödéséhez, a gazdagabb nyugati tagállamokban pedig az új tagállamok polgáraival szembeni általános ellenszenvhez vezetnek.

Ha ma büntetlenül lehet hazatoloncolni kelet-európai romákat Párizsból, akkor a gazdasági helyzet romlásával a nem roma románok vagy éppen magyarok is sorra kerülhetnek, s az uniós szolidaritásból acsarkodás és gyűlölködés lesz. Ezért közös érdeke minden európai polgárnak olyan stratégia elkészítése és végrehajtása, amely segíti a romák társadalmi beilleszkedését. De nem etnikai, hanem szociális alapon –úgy, hogy azok a nem romák is részesüljenek belőle, akik a mélyszegénységben élő cigányokhoz hasonló körülmények között vannak. Az Európai Bizottság a strukturális alapokból már eddig is sok százmillió eurót költött el roma felzárkóztató programokra, több fontos dokumentumot megfogalmazott, és fórumokat is fenntart az integráció elősegítésére.

A jelek szerint azonban mindez kevés, hiszen miközben az európai intézmények egyre komolyabban foglalkoznak a romakérdéssel, a feszültség nem csökken, hanem a depressziós légkörben sajnálatosan fokozódik. A franciaországi botrány ismét világossá tette, hogy a kelet-európai cigányok nyugat-európai megjelenése az összetett romakérdés legérzékenyebb része, s burkoltan az unió keleti bővítésével kapcsolatos ellenszenvet is előhozza. Egyetlen közösségi stratégia sem helyettesítheti a tagállamok felelősségét saját állampolgáraikkal szemben, az uniós romapolitika is csak akkor lehet sikeres, ha a jól kidolgozott és anyagilag is megalapozott nemzeti stratégiákra épül, azokat egészítve ki uniós intézkedésekkel és forrásokkal.

Nem szerencsés, ha ebben kizárólag gondot, anyagi áldozatokat követelő kérdést látunk. A tizenkét-tizenöt milliónyi európai roma nemcsak problémát, hanem egy sikeres stratégia esetén esélyt is jelenthet Európa számára. Az európai társadalmak öregszenek, egyre kevesebb a gyermek, míg a roma családok sok gyermeket vállalnak, alapvetően gyerekszeretőek és összetartóak. Megfelelő oktatás és képzés mellett e gyermekek a jövőben az idősödő Európa szűkülő munkaerejét gazdagíthatják. Az európai romák általában anyanyelvi szinten beszélik országuk hivatalos nyelvét, jól ismerik többségi kultúráját, és annak integráns részét alkotják. Mi, magyarok arról sem feledkezhetünk meg, hogy a szomszédos országokban a cigányok jelentős része magyar anyanyelvű, a magyar kisebbséget gyarapítják, s ha komolyan gondoljuk a határon túli magyarság megtartását, akkor rájuk is gondolnunk kell.

Magyarországon a rendszerváltozásig a cigány férfiak nagy többsége dolgozott, kezük munkája benne van az utakban, az épületekben, a szerszámokban és mindabban, amit fáradságos munkával létrehoztak. Nem a romatársadalom, hanem a túl gyors piaci fordulat tehet arról, hogy a magyar cigányok (együtt sok százezer nem roma bányásszal, gyári munkással, szövetkezeti dolgozóval) feleslegessé váltak a kapitalista munkaerőpiacon.

Bármilyen felemás eredményekkel is járt a magyarországi cigányság 1990 előtti integrációja, annyi tanulsága mindenképp van, hogy megfelelő munkahely, szociális háló és infrastruktúra esetén a romákra ugyanúgy lehet számítani a munkaerőpiacon, mint a nem romákra. A munkalehetőség helyett bevezetett segélyezés sokszor valóban erkölcstelen gyakorlatát nem a cigányság, hanem a tartós munkanélküliség és az azt kezelni képtelen, neoliberális gazdaságpolitika kényszerítette ki. Erre épült egy olyan szerencsétlen ideológia, amely a romákon ugyan semmit sem segített, de a társadalom egy részét ellenük hergelte.

Oktatás, képzés, munkahely. E három fogalomra kell koncentrálnunk ahhoz, hogy a romák nemzetük és a közös Európa megbecsült polgárai legyenek. Megfelelő óvodai nevelés a többségi társadalomhoz való korai felzárkózás érdekében. Iskolai oktatás és szakképzés ugyanazokkal a feltételekkel és követelményekkel, mint bárki más számára. Munkahely minden megfelelően képzett embernek, cigánynak és nem cigánynak egyaránt, különösebb etnikai címkézés nélkül.

Az Európai Uniónak ebben a három kérdésben kell szorosan együttműködnie a tagállamokkal a roma integráció érdekében. A többi a tagállamokra és magukra az érdekeltekre tartozik. Lesz, akinek a cigánysága, lesz, akinek a magyarsága (románsága, franciasága), és lesz, akinek a hivatása és a családja lesz a legfontosabb „identitása”. Ilyen kérdésekbe ne szóljon bele se a közösségi, se a tagállami politika. Adjunk minden cigány gyereknek megfelelő tudást és szakismeretet, tegyük diszkriminációmentessé a munkaerőpiacot, és a többit bízzuk az érintettekre.

A szerző az Európai Bizottság munkatársa