Értem Friss és egykori-leendő elvbarátai szándékát: hatékony fegyvert kell kicsalni (mint róka a sajtot a naiv holló szájából) a progresszió kezéből, hogy elveszítse a távlatokat, s visszasüllyedve az ösztönösség ködös állapotába a polgári politikusok-teoretikusok karjaiban kössön ki. Úgy gondolják, ezzel elodázható a tőkés rend végpusztulása.

Friss Róbert cikkének terjedelme, gondolatainak széles skálája nem ad lehetőséget egy olvasói levél keretében a mindenre kiterjedő reflexióra. Ezúttal meg kell elégednünk néhány kérdés felvetésével, nevezetesen: a marxizmus konzisztens összetevői kezelésével, vagyis a tudományos szocializmus lényegének védelmével.

A szerző nem javasol kevesebbet, mint hogy „fel kell hagyniuk a hagyományos osztályharccal, a forradalom lenini értelmezésével, a proletárdiktatúra céljaival…” Azokkal az ideológiai és gyakorlati eszközökkel tehát, melyek a „marxi” szocializmus megvalósulásának útját, esélyeit biztosítják. Örömmel üdvözli a német szociáldemokraták bad-godesbergi programját (1959), amikor is a polgárság legnagyobb örömére és elismerésére nyíltan tagadták meg a marxizmust, s polgári alapokra helyezték a Willy Brandt által fémjelzett elméletet: „…akkor szakított Karl Marx osztályharcelméletével, elvetve a forradalmat, a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok antagonisztikus ellentétének örök érvényét. Helyette valamenynyi osztály és réteg demokratikus együttműködésén alapuló reformot hirdetett…” Mi ez, ha nem a Lenin által is kárhoztatott klasszikus revizionizmus? Aki ezt bírálja, könnyen megkaphatja a „sztalinizmus”, vagy a dogmatizmus förtelmes bélyegét.

Ám nem tapasztalhattuk, hogy az elmúlt ötven év alatt a német társadalom egy tapodtat is tett volna a közösségi rendszer felé. Miféle szocializmus az, melyet a tőkés és munkás kart karba öltve valósít meg, miközben folyik a munkásság szemérmetlen kizsákmányolása? Nem gondolhatunk komolyan arra, hogy egy hibrid alakulat (konvergenciaelmélet) fogja megoldani az emberiség nagy problémáit. A szocializmus (a közösségi tulajdonra épülő kizsákmányolásmentes demokratikus társadalom) felszámolja a kapitalizmust (szocialista forradalom), radikális változást idéz elő a hatalmi és termelési viszonyokban.

Minden egyéb megoldás szemfényvesztés, játék a szavakkal, a szocializmus önkényes értelmezése, relativizálása. A tőkés államok jelen történelme sem bizonyítja az osztályantagonizmusok megszűntét (Latin-Amerika, Görögország, Franciaország, Itália, Magyarország stb.).

Miután a proletariátus a burzsoázia ellenében és rovására valósítja meg a közösségi társadalmat, új államra van szüksége, a szocializmust elősegítendő. Nem valószínű, hogy a tőkés rend haszonélvezői ölbe tett kezekkel néznék végig, hogyan „orozzák” el alóluk a kapitalizmust.

Ha nincsen szocialista állam (mely épít és véd), nincsen szocializmus sem. Ezt a polgárság és szekértolói is megértették, ezért a nagy felhajtás a munkáshatalom körül.

Kilóg a lóláb: minden bírálat a marxizmus forradalmi elemeivel szemben a kapitalizmus megóvását célozza.

Arra – nyomásnak engedve – kész a burzsoázia, hogy az értéktöbbletből többet juttasson a dolgozók egy részének, de a tőkében és a hatalomban nem osztozik. Ezt a kegyet hajlandó demokratikus szocializmusnak, vagy jóléti államnak nevezni. Ebben az új rendszerben a proletariátus valójában nem társbérlő, hanem kiszolgáltatott albérlő.

Friss Róbert dolgozatával nagy szolgálatot kíván tenni a polgárságnak az ébredező proletariátussal szemben, ez a szocialisták feladata.

Hegedűs Sándor Budapest

A legtöbb, amit tehetek, hogy tiszteletben tartom Hegedűs Sándor véleményét. Vitatkozni nem tudunk, mert ő – Lenin után – revizionistának nevez, amire – ahogyan írja is – én azzal válaszolhatnék, hogy ő meg dogmatista, ám ezzel áttévednék arra a mezőre, amit ő foglal el teljes terjedelmében, miközben én más mezőkön bóklászom. Vitához az kellene, hogy térben és időben közelebb álljunk egymáshoz, amihez neki legkevesebb azt kellene elfogadnia, hogy Marx osztályharcelmélete ma már nem érvényes, és bármennyire szajkózták is – lám – nem kis „sikerrel” a marxizmust vulgarizálók, nem volt érvényes már harminc éve sem, hogy a kapitalizmust nem lehet egyszerűen „felszámolni”. Meghaladni lehet, sőt egy idő után muszáj lesz. Ám, be kellene végre látni: negyven-ötven évvel ezelőtti brosúrákban nem találunk választ nemhogy erre a holnapi hogyan?-ra, de még a ma kérdéseire sem.

Friss Róbert

Lehoczki Károly rajza