Aztán valahogy mégis úgy alakult, hogy nemcsak a kormányprogramból, hanem lényegében magából a kormányból is kimaradt a kultúra.

A tárcáért felelős államtitkár pedig még időben kijelentette: két területen szeretne látványosat alkotni, a filmben és a magyar kultúra külföldi megjelenítésében. Arculcsapásszerűen csattanós válasz volt tehát, hogy az előbbit gazdasági területnek minősítette a kormány – a művészek játékteréül mindössze egy brutális költségvetési zárolást hagyva meg –, az utóbbit pedig a közigazgatási tárca alá sorolta. Így hát még azelőtt, hogy a kormányzati épületek közt bolyongó miniszterelnök megtalálta volna Szőcs Gézát, világossá vált: beszélgetni legfeljebb arról lesz érdemes, hogy az államtitkár kedves három F-jéből mi a felejthető és a felejtendő – ami finanszírozandó, arra egyhamar nem lesz pénz.

Mindazonáltal igen tanulságos az is, hogyan nem lesz. Mert az általános córesz közepette akadnak, akik különösen rosszul jártak, míg másoknak egyelőre elég szorosabbra húzniuk a nadrágszíjat. Nehéz például nem üzenetet látni abban, hogy a legnagyobb csapást a Nemzeti Kulturális Alapra mérték a költségvetési számokkal sakkozók. A várható büdzsé mintegy negyedének zárolása mögött az önigazgatási elven zajló kultúrafinanszírozás sötét jövője sejlik föl, különösen ha hozzávesszük, hogy a kormány (mellesleg a felelős államtitkár akaratával ellentétesen) azt a Jankovics Marcellt állította a pénzosztó szervezet élére, aki már tizenkét éve is készségesen asszisztált az NKA fölötti erős kormányzati kontroll kiépítéséhez. Ugyanígy nagy vesztesnek tekinthető a kiszámítható állami támogatás burkában épp csak megmelegedett független társulati szféra. Amit az előadó-művészeti törvénnyel adott, azt érthetetlen késlekedésével az év elején el is vette tőlük az előző kormányzat, hogy aztán az utolsó pillanatban odaítélt pénz egyharmadát az új érában azonnal zárolják. Egy-egy alternatív színházi műhely vagy táncegyüttes a puszta számokat nézve is nagyobb összegtől esik el így,mint a százmilliós költségvetéssel gazdálkodó nagyintézmények zöme. Aligha lehet hát riogatásnak minősíteni a független társulatok tömeges csődjéről szóló híreket, ha tudjuk, hogy már a legnagyobb múzeumok is takaréklángra kapcsoltak a pénzhiány miatt.

Tény viszont az is, hogy a magyar társadalom ingerküszöbe elég magasan van már ahhoz, hogy minderre csak vállvonogatás legyen a válasz. Jól számít, aki azt gondolja, hogy ha mondjuk elég hangosan firtatja, valóban életveszélyes volt-e a bezárás előtt az Erkel Színház, akkor senki sem fogja megkérdezni, mégis miből működtetné, ha netán sikerülne újra kinyitni. Műbotránnyal egyelőre nem nehéz eltakarni az igazit. De aki hosszú távra tervez, annak előbb-utóbb csinálnia is kell majd valamit.