Kelt-e pánikot néhány giganepper?
Aztán eltelt két-három hónap és helyreállt a (t)rend, de ezen idő alatt néhány jól értesült kereskedő, illetve készlettulajdonos nagyon szépen keresett. Senki sem értette a helyzetet, viszont a komoly áruhiány fenyegetése önmagában elég volt egy rövid és szinte az egész világot – benne Magyarországot is – érintő emelt áras felvásárlási hullám megindításához. Most valami nagyon hasonló dolog történik. A masszív exportőrré emelkedett Oroszországban az egyik hivatalos nyilatkozat az erdőtüzek és a tavaszi szárazságok miatt esetleg bevezetendő teljes kiviteli stopot lebegteti meg, míg a miniszter bejelenti, hogy az ország termelői az idén is épp annyi (több tíz millió tonna) és olyan kiváló minőségű árut visznek piacra, mint az elmúlt években. Kanadában ugyan valóban éppen az aratást verte keresztbe az esőzés, ám a tavalyról állítólag megmaradt készletek ezt ellensúlyozhatják. Ha másként nem alakul.
A bizonytalanság ’95-benMagyarországon is felhajtotta az árakat, de ebből kevés termelő látott hasznot. Jó pár kereskedő viszont nagyon jól járt a júniusi szerződéskötések és az augusztusi nagy szállításkezdet közötti árkülönbséggel. Idén alig két-három hónapja még azon kesergett az ágazat szakmai képviselete, hogy akár millió tonnás is lehet az idei piacot nyomó tavalyi készlet és álom lehet csupán a mázsánkénti háromezer forintos ár, aztán jöttek a viharok, az eső és most a négyezer is „alulról reális” értékké vált. Menetrendszerűen érkeztek is a hírek a megdráguló lisztről, kenyérről. A hivatalos hazai terméseredmények szerint persze nincs túl nagy baj, hiszen a hazai ellátáshoz szükséges mennyiség az idén is bőven megtermett, és bár a minőséggel lehetnek gondok, attól nem kell tartani, hogy netán importra szorulnánk. Sokan úgy gondolják, hogy ez szégyen is volna, mások szerint ma már nem. Szentségtörő gondolataik szerint a jelentős mértékben exportcélú és sok bizonytalansággal terhelt búzatermelés a mi adottságaink mellett inkább csak jobb híján végzett kényszertevékenység. A brutálisan egyszerű végtermékben, a malomba vitt gabonaszemben „hagyományból” van sok, a sokat emlegetett hozzáadott értékből alig valami. Termőföldünk, klímánk üzletileg és „munkaerő-megkötési” szempontból sokkal hasznosabb kultúrák (főként és mindenekelőtt a kertészeti termékek) előállításához adnának alapot, sorvadó állattenyésztésünkben rejlő lehetőségekről nem is beszélve. Csak nagyban éri meg gabonatermeléssel foglalkozni, nálunk azonban a sok ezer pár holdas kisgazdálkodó ugyanazon a piacon próbál meg üzletelni, mint a százezer hektáros kanadai farmer. Így nálunk még ez a legegyszerűbb termelési ág is évről évre sajátos szerencsejátékká válik: vajon mi történik a kanadai, vagy az orosz táblákon, kelt-e pánikot néhány giganepper?
Létezhetne agrárpolitika, amely az ágazat belső szerkezetének átformálásával kivehetné ebből a lutriból kényszertermelőinket. Alternatívát kínálna nekik a „vetek és aratok”-féle egyszerűségén túl. Bátorság és fantázia kellene hozzá. És fogadókészség a másik oldalon.
