Egy előzetes megjegyzést kell tennem. Az én felfogásom szerint az árnyalt megközelítés nem egyik vagy másik világnézet mérsékelt változata, hanem mindenféle fundamentalizmus, bármilyen doktrínának való behódolás elutasítása, s mint ilyen önálló világkép alapját képezi, s persze határozottan szemben áll a magyar közvéleményt rabságban tartó egybites világmagyarázatokkal.

Az Európai Bizottság és a Nemzetközi Valutaalap képviselőivel folytatott tárgyalások megszakadásáról már csak azért sem bontakozhatott ki értelmes párbeszéd, mert sokan szokás szerint nem megérteni akarták a történéseket, hanem beilleszteni az előre legyártott elméletek valamelyikébe. Márpedig, amíg nem számolunk le borgőzös eszméinkkel, felhőkön lépdelő vágyálmainkkal, a pártos szóeszédekkel, vagy a megkattanás szülte mítoszainkkal, addig kevés az esély, hogy bármilyen eseményt megközelítőleg reálisan tudjunk értékelni.

Kezdjük a „fizessenek a gazdagok!” hangzatos jelszavával. Ezzel többnyire tapasztalati tényeket és észérveket szoktak szembehelyezni (már akik szoktak), nem vitatva a szándék helyességét. Én viszont a kijelentést erkölcsileg sem tartom igazolhatónak. Amennyiben eltekintünk attól a feltételezéstől, hogy akinek van valamije, az feltétlenül lopott, csalt, rabolt, de legalábbis valamelyik sarkon illegette magát, akkor föl kell tennünk a kérdést, hogy miből is származik az elvonni kívánt többletjövedelem. Normál esetben jobb munkából, több szorgalomból, nagyobb leleményből és persze sokszor szerencsés helyzetből, ami mögött viszont mások – többnyire felmenők – hasonló teljesítménye áll. Csupa olyasmiből, amelyet egészséges társadalom értékelni és nem visszafogni szokott. Ebből az is következik, hogy a burzsujsarc nemcsak méltánytalan, de haszontalan is. Mindenki azért dolgozik, küzd és ügyeskedik, hogy élvezze ennek gyümölcseit, de még inkább azért, hogy utódainak gondtalanabb jövőt biztosítson. Ez az élet hajtóereje. Ha ezzel ellentétes magatartásformákat honorál egy társadalom, akkor mindannyian egy fa alatt vakarózunk majd, és várjuk, hogy valaki más dolgozzon és fizessen helyettünk. Volt már ilyen rendszer, túl sok jót nem hozott.

Azonban, ha a „fizessenek a gazdagok” tétel nem erkölcsi parancsként vagy artikulátlan dühkitörésként, hanem jól fölfogott érdekként kerül elő, akkor alátámasztható a minél arányosabb közteherviselés és a minél nagyobb társadalmi szolidaritás mellet szóló érvekkel. A tehetősebbeknek sem érdeke ugyanis a különbségeket a végletekig növelni, ez csak a félelmeket fokozza, és nagyban rontja a társadalom egészének teljesítményét. Szerencsésebb sorsú országok elitje magától is eljutott eddig a belátásig, illetve, ha nem annyira magától, akkor évszázadok viharai láttatták be vele. Mint ahogy azt is, hogy a pénz társas lény, s szeret odamenni, ahol már van belőle bőven. Ezért a társadalmi mobilitás fenntartásához a vagyonosoknak olykor az arányos részen felül is hozzá kell járulniuk.

Ami mármost a bankadó elvét illeti, az tökéletesen megfelel az osztályharcos öntudatból fakadó irigység kívánalmainak, viszont egyáltalán nem felel meg az arányos közteherviselés eszméjének. A megadóztatni kívánt pénzintézetek vállalkozások, amelyek eleget tettek a vállalkozásokkal szemben támasztott követelményeknek; fizettek mindent a társasági adótól az iparűzési adóig, tulajdonosaik pedig adóztak az osztalék, az árfolyamnyereség és miegymás után. Lerótták a közösséggel szembeni kötelezettségeiket, és ha mégsem, akkor az adórendszer egészével van probléma. Ha az az általános tapasztalat, hogy a jómódúak kivonják magukat a közteherviselésből, akkor erre létezik normatív megoldás: a vagyonadó, amit viszont befolyásos pártjaink voltak szívesek egyesült erővel elkefélni.

Mégis előfordulhatnak olyan helyzetek, melyekben lehet indokokat találni a pénzintézeteket terhelő különadó bevezetésére. Amikor világszerte százmilliárdokkal konszolidálják a bankokat, akkor sokakat joggal irritál, ha ezek a szervezetek ugyanolyan metódus szerint folytatják működésüket, csillagászati juttatásokban részesítik vezetőiket, hivalkodóan bőkezű fogadásokat rendeznek üzleti partnereiknek, és másfél évente felújítják az összes fiókot és kirendeltséget. Az elvonás azonban inkább csak szimbolikus lehet, annak kifejezése, hogy a pénzügyi szektor szereplői az elvárhatón túl is kiveszik a részüket a válság leküzdésre tett erőfeszítésekből. Ha ugyanis az illetékesek jelentősebb mértékű adóösszeget írnak elő, azzal nem biztos, hogy elérik a kívánt célt, a költségvetés hiányának mérséklését (a hitelezés nehezülése, a hitelfelvétel terheinek növekedése bevételkieséssel jár), viszont biztos, hogy torzítják a versenyt a pénzügyi szolgáltatások piacán, aminek az ügyfelek lesznek végül a kárvallottjai.

Nem véletlen, hogy az unió és az IMF nem magát a bankadót, hanem annak mértékét és a kivetés módját kifogásolta. Persze tévedhet az EU is, hát még az IMF, amelyik tévedett Elefántcsontparttól Délkelet-Ázsiáig nem egy helyen; sőt még azt sem lehet teljesen kizárni, hogy az IMF hangján néha valamelyik nagyhatalom szólal meg.

És akkor mi van?

„Hol egy nemzetnek sorsa a határozat mérlegén méretik, a magánszimpátiáknak hallgatni kell, valamint a magánantipátiának is. Itt politikáról van szó” – intette Kossuth a képviselőházat az olasz segítségnyújtás ügyében 1848 nyarán. Ha pedig politika, akkor a szereplőknek nemcsak a rokon- és ellenszenvüket, de a mégoly jogos fölháborodásukat is zabolázniuk illik. Nem amellett akarok érvelni, hogy a közélet szenvedélytelen, tömény megalkuvás, hanem hogy mások az erkölcsei, mint a magánéletnek. A politikus cselekedeteinek következményeiért felel, akkor jár el erkölcsösen, ha elvei, igazságérzete és erkölcsi érzéke által kijelölt célokhoz lépései közelebb visznek, akár azon az áron, hogy eszméit, az igazságosságról vallott nézeteit illetően csöndben marad.

Aki nagy erkölcsi igazságokat akar kimondani, vonuljon el egy kolostorba morálfilozófiai műveket tanulmányozni, és évek csendes kutatásai után közölje megállapításait a nagyvilággal. A politikus viszont a gyakorlat embere.

A bankokat sem azért konszolidálták, mert így volt igazságos, vagy bárki megsajnálta szegényeket, hanem mert ennek elmaradása esetén még igazságtalanabb szituáció jött volna létre. Elpárolognak a lakossági tartalékok, megszűnnek a vállalati hitelezések, és az általános nyomor, a hatalmas munkanélküliség közepette lehetett volna a kapzsiság és a kizsákmányolás természetéről értekezni.

Mindez a jelen helyzetre vonatkoztatva azt jelenti, hogy hiába gondolja úgy a kormány, hogy túl szigorú feltételeket támasztanak az országgal szemben, hogy a terheket aránytalanul nagymértékben a lakosság viseli stb., ha magatartásával azt idézi elő, hogy a finanszírozók elbizonytalanodnak, a gazdaság megítélése romlik, a forint gyengül, a befektetési kedv lanyhul, akkor a hiány, amelynek fájdalommentesebb lefaragásáért küzdött (állítólag), napokon belül nagyobb lesz. A kormány ebben az esetben nem a probléma egyik lehetséges megoldásához makacsul ragaszkodó fél, hanem maga is része a problémának.

A tényleges helyzetet figyelve azonban nem hiszem, hogy az eddig leírt elvi, lélektani okok állnak a tárgyalások kudarcának hátterében. Valószínűtlen, hogy a kormánypárti politikusokban az erkölcsi, érzelmi lény legyőzte a gyakorlatit. Mindazok, akik a globális pénzügyi központokkal szemben folytatott szabadságharcról képzelegnek, és egészen komolyan Észak-Korea vagy a Ceausescu-féle Románia receptjét ajánlgatják, elgondolkodhatnának egy apróságon. Ha van egy párt (a Fidesz), amelynek lelkes támogatója és állandó médiapartnere (Demján) a győztes választás pillanatában bankot vesz, a másik kebelbarát (Járai) biztosítótársaságot alapít, míg a párt kormányra lépve egyből különadót akar kivetni a pénzügyi szolgáltatókra, amit a piacon lévők mindegyike élesen támad, kivéve egy, a pártnak folyamatosan gesztusokat tevő, fontos közéleti pozícióval megbecsült bankvezért (Csányi), aki amúgy is kimozdíthatatlan a hazai piacról, akkor itt valami egészen másról lehet szó. Nem függetlenségi küzdelem folyik, hanem egy elitcsoport akarja magát függetleníteni a belső és külső korlátoktól egyaránt. A kétharmaddal teljes irányítás alá vont államélet után a többi szférára is legalább kétharmad részben kívánja rátenni a kezét.

Ha tényleg ez a valós szándék, akkor túl sok akadályba nem ütköznek mindaddig, amíg a közvélemény egy meghatározó része a nemzeti érdeket veszteséges vállaltokkal, működésképtelen postahivatalokkal, üres frázisokkal és hivalkodó, ostoba politizálással azonosítja.

A szerző történész