Abban semmi meglepő nincs, hogy „egy magukat Budapesti Hungaristáknak nevező neonáci csoport" vállalja magára ezt a roppant bátor tettet. Inkább a pár héttel ezelőtti esemény szervezőinek kemény fogalmazásán csodálkozunk: „Elfogadhatatlannak tarjuk, hogy ilyen hangnemű és gyalázatos, kegyeletsértő, fasiszta tettet kövessen el valaki." Ez a helyes stílus, de némiképp ellentmondásban van azzal, ami a Budapest Pride záróeseményén történt, az ugyanis a tökéletes félreértése az elismerés politikájának, az antifasizmus ügyének és a tudatos médiahasználatnak.

Számos – leginkább a szervezőkre nézve kínos – helyzet állt ott elő. Tévedés, hogy ez a „séta” csupán egy rendezvénysorozat lezárása, egy gesztus, egy mozgalom láthatóságának egyik eszköze. Többnek kell lennie, s így láthatóvá válni aligha lehet. Ez a felvonulás ugyanis politika, politikai demonstráció, az elismeréshez vezető út egyik állandó és megkerülhetetlen aktusa. Nem jó tehát depolitizálni, megfosztani attól a jellegétől, amely értelmét és erejét adja.

A felvonulás eredetileg az Oktogonig tartott volna, s onnan egy hátraarc után, mindenki vissza a kiindulópontra. Ehhez képest jóval korábban meg kellett hátrálni, mert felbőszült, arrogáns arcok a legocsmányabb jelzős szerkezeteket üvöltötték a békés tüntetők felé. Mi történt volna, ha a visszafordulás az Oktogon kordonjától tíz méterre történik, nem pedig több száz méterrel feljebb? Mit lát a tévénéző, a „gyermeke mentális egészségét féltő” szülő, aki a vb bronzmeccsére vár fiával, lányával? Azt, hogy van egy békés, minden provokatív elemet nélkülöző, a társadalom egy része által „betegesnek” titulált performance-aitól „megszabadult”, csendes, jól öltözött tömeg, s velük szemben állnak a „Mocskos buzi!”,

„Anyáddal, otthon!” és ehhez hasonló mélyértelmű bölcsességeket bömbölő posztfasiszták, Barikád-előfizetők és Biblia-félreolvasók. Nem kell összehívni egy fókuszcsoportot ahhoz, hogy rájöjjünk, kikkel nem érzett volna együtt a tévénéző, a hírfogyasztó. Ahogy az Index tudósítása is bizonyítja: még a résztvevők is tovább akartak vonulni. Szerintük ugyanis, ha valaki a jogaiért kiállva békésen sétál, mert láthatóvá akar válni – hiszen elismerésre csak így tehet szert –, akkor nem hátrálhat meg. Alapvetően fontos, hogy a résztvevők identitása kifejezésének a kereteit ne a hangos kisebbség, hanem – kontrasztként – a felvonuló csendes többség határozza meg. Ennek jelentőségét húzza alá a Művész mozinál történt incidens is a rendezvénysorozat kezdetén.

Lehetséges, hogy a menet a rendőrség tanácsára állt meg, de akik látták a rendőri biztosítást és az ellentüntetőket, azok biztosak lehetettek abban, hogy nem lesz „összecsapás”, ebből csak a posztfasiszták jöhetnek ki rosszul politikailag és szimbolikusan is.

A poszt-, pre- és újfasiszta szubkultúrával együtt kell élni, szembe kell nézni vele, nem meghátrálni. Ehhez képest az antifasiszta politika teljes negligálása volt, amikor a menet végeztével a földalattira várva a szervezők megkérték a résztvevőket, hogy ne kiabáljanak, ne szóljanak vissza, csendben várjanak és álljanak, lassan jön majd a közlekedési eszköz. Miről is volt szó? A Hősök terén egy kevés ellentüntető várta a tavalyinál is kevesebb felvonulót. A „Mocskos buzik!” bekiabálásra egy külföldi csoport antifasiszta jelszavakat kiabált vissza kórusban, mígnem megkérték őket, hogy csituljanak el, ne provokálják a „nemzetőröket”.

Abban talán igazuk van a szervezőknek, hogy nem szerencsés, ha az antifasizmussal telítődik egy identitásmozgalom rendezvénye. De annak azért csak van valami oka, hogy az összes ilyen jellegű nyugateurópai felvonuláson a melegekkel együtt vonulnak a baloldali és a liberális pártok –van, ahol a jobboldaliak is –, a szakszervezetek, a különböző (radikális) baloldali csoportok és szubkultúrák, a trockistákról kezdve az autonómokon át a „polgári” szocdemekig. Korántsem azért, mert „jó sajtót” akarnak maguknak („Nézd, itt a Gyurcsány, na, szépen vagyunk!”), hanem azért, mert a felvilágosodás pártján vannak. Aki az elismerés pártján áll, annak ugyanaz a célja, mint a felvilágosodás gondolkodóinak, akik „Új Férfit és Új Nőt akartak, akikben nyoma sincs az elnyomás és az uralkodni vágyás belső démonainak: olyan honpolgári (politikai) közösségre gondoltak, amely egyszersmind maga az emberi közösség, amelynek az addig kirekesztettek iránti tiszteletre alapozott új erkölcsre van szüksége” (Tamás Gáspár Miklós). Napjainkban, amikor uralkodó gondolat lett a nemzet, a jogállam és a demokrácia etnonacionalista felfogása, a legrosszabb, amit egy humanista tehet, ha csöndre inti a „lázadót”.

A Másik (és a Másik politikájának) az elismerése nem attól születik meg, hogy a lehető legnagyobb csendben megyek le a metróba, ahogyan nem is attól, ha követ hajítok arra, aki rám követ dobál. Mivel ma a nacionalista esszencializmus nyelve a beszélt és elismert nyelv, nem szerencsés, ha a szövetségi politikát már az első kanyarban elrontjuk. Érthető az identitásmozgalmak távolságtartása az utcai politizálástól, de például a Ptk. visszarendezése, a melegek regisztrált együttélésének betiltása után – ha akarják, ha nem – újra a politika színpadára kell lépniük.

Persze ennek sok buktatója van, de az ideológiák korában másképp nem lehet elismerésre szert tenni. Ellenkező esetben annak a felvonulónak lesz igaza, aki a következőket mondta a kamerába: „Ez egy akkora meghátrálás…”

A szező politológus