Ezek egyike az alsó tagozatos buktatás és az év ismétlés korábbi rendjének viszszaállítása. Ez az elképzelés ugyan több vonatkozásban vitatható, de amennyiben a tanulás szigorú értékelése – a korábbi gyakorlatnak megfelelően a buktatás, esetleg évismétlés – a tanulók kötelességtudatának kialakulását segíti, racionális javaslatnak, illetve döntésnek tűnik. Elősegítheti annak a társadalmi gyakorlatnak a visszaszorítását, miszerint az emberek számottevő része jogait jól ismeri, de a kötelességtudat másodlagos számára. Az oktatási államtitkár összevont osztályokról szóló gondolata azonban vitatható. Szerinte szép iskolai tradíció, s az ilyen iskolába járó tanulók semmiben sem maradnak el a „normál” oktatási intézménybe járó társaiktól. Az államtitkár asszonynak vagy nincs, vagy csak felületes ismeretei vannak az osztatlan iskolai oktatás színvonaláról.

Az összevont osztályokat általában eldugott kis településeken indítják, ahol nemcsak a madár sem jár, hanem ahová az itteni feladat megoldására alkalmas képességű és felkészültségű pedagógus is nehezen verbuválható. Az osztott iskolába járók tanítása is kemény munkát igényel a pedagógusoktól, de az osztatlanokban még nagyobb feladat vár rájuk, különösen ha azt is tekintetbe vesszük, hogy itt a gyerekek különböző képessége mellett figyelemmel kell lenni az átlag alatti családi indíttatásra, és a gyerekek átlag alatti szorgalmára is.

Hoffmann Rózsa irodalmi és megfigyelő szinten sokat tudhat arról, hogy mit jelent az összevont osztály, de nem derül ki, hogy mint pedagógusnak, vannak-e ilyen típusú oktatási tapasztalatai.

Koromnál fogva négy esztendőn át „élvezhettem” az összevont osztály „szép hagyományait”, amikor is az elsősöktől a nyolcadikosokig mindnyájan egy tanteremben, egy tanító keze alatt ismerkedtünk a betűvetéssel, az olvasással és az egyszereggyel, a számtani alapműveletekkel. Ismereteink szintje és alapossága érzékelhetően elmaradt az osztott iskolában járóké mögött. Ezt személyesen 1945-ben érzékeltem igazán, amikor is ötödikes koromban osztott iskolából érkezők közé kerültem. A két iskolatípus színvonala között óriási különbség volt mind a tankönyvek, mind az oktatói munka, mind a gyerekek tudásának szintjén. Az osztatlan iskolai tanítónk ugyan jó képességű és jól képzett volt, de nem vehette fel a versenyt különösen a felső tagozaton tanító kollégáival, szaktanárokkal.

Bár tanítómra mindig tisztelettel és szeretettel gondolok, mert elindított azon az úton, amely az egyetemi katedránál végződött, de maga az alkalmazott oktatási szisztéma mégsem úgy maradt meg emlékezetemben, mint „szép iskolai tradíció”.

J. Tóth Dezső Budapest