Az értékelést néhány olyan kiindulópont alapul vételével érdemes elvégezni, amellyel talán egyetértenek mindazok, akik a Fidesz politikai cselekvéseit nem vallásos áhítattal figyelik. Feltételezem, hogy a jogállamiságra ők is alapértékként tekintenek. A jogállamiság a jog kiszámíthatóságát, továbbá a fékek és ellensúlyok rendszerét jelenti, amelyben egyetlen hatalmi tényező sem tehet szert ellenőrizhetetlen hatalomra. Mindennek garanciája, nélkülözhetetlen eleme a sajtó szabadsága, amelynek csak az emberi jogok, illetve a közösség biztonsága szabhat határt.

A TÖRVÉNY HATÁLYA

Eredeti szövege szerint a törvény hatálya valamennyi médiatartalomra kiterjed. Médiatartalom: „valamennyi médiaszolgáltatás (rádió- és televízióműsorszolgáltatás – N-P. M.) során kínált tartalom, valamint olyan, nem médiaszolgáltatás során kínált tartalom, amelyért valaki szerkesztői felelősséget visel, és amelynek elsődleges célja műsorszámoknak, illetve egyéb, audiovizuális, hangok sorozatából, vagy szövegből, illetőleg képekből álló tartalmaknak tájékoztatás, szórakoztatás vagy oktatás céljából a nyilvánossághoz való eljuttatása valamely elektronikus hírközlő hálózaton vagy nyomtatott sajtóterméken keresztül”. A törvény hatálya – szintén az eredeti szöveg szerint – kiterjed a médiatartalomnak minősülő internetes tartalmakra is.

Első ránézésre is aggályos a „szerkesztői felelősség viselése” fordulat, mert differenciálás nélkül kiterjed az egyszemélyi irányítás alatt álló blogokra éppúgy, mint a vállalati honlapokra. Ennek a javaslatnak egyéb rendelkezései közül a nyilvántartásba vételre, a tájékoztatási kötelezettségre és a reklámszabályokra vonatkozó előírások szempontjából van jelentősége.

A javaslat eredeti változata szerint továbbá a médiatartalmak terjesztését végző személyek és vállalkozások lettek volna felelősek mindenfajta tartalmi jogsértésért. Ez tartalmilag de facto engedélyeztetési kötelezettséget jelentene, ami ellentétes minden nemzetközi kötelezettségünkkel és a kor szellemével is.

A kormánypárti módosító indítvány mindezen a következőképpen kíván segíteni. Egyrészt a médiatartalom fogalmát igyekszik (amédiaszolgáltatásokon kívül) a „nyomtatott és internetes sajtótermékre” szűkíteni, az értelmező rendelkezéseket pedig kiegészíti a sajtótermék fogalmával, amelyen a napilapok és az egyéb időszaki lapok egyes lapszámait kell érteni. További fogalmi elem ismét a szerkesztői felelősség, valamint az, hogy a sajtótermék „elsődleges célja” a szövegből, illetve képekből álló tartalmaknak a nyilvánossághoz való eljuttatása tájékoztatás, szórakoztatás vagy oktatás céljából.

A módosító indítvány kísérletet tesz a szerkesztői felelősség fogalmának tisztázására is, mégpedig úgy, hogy azt a „médiatartalom kiválasztása és összeállítása során megvalósuló tényleges ellenőrzésért való felelősséggel” azonosítja.

A szerkesztői felelősség fogalmának alkalmazásával azonban önmagában még nem zárható ki, hogy a törvény beavatkozzon a magáncélú honlapok, vagy a blogok tartalmába. Maga a fogalom az Európai Unió irányelveiben kétségtelenül fellelhető. De ott a hatályuk csak a televíziós műsorszolgáltatásra terjed ki, a magáncélú weboldalakra nem, sőt még a hírlapok és folyóiratok elektronikus változatára sem.

A módosító indítvány elhagyná a szabályozásból a terjesztőkre vonatkozó rendelkezéseket. Ez látszólag előrelépés, ám a módosító indítvány indokolása szerint erre mindössze amiatt van szükség, mert a terjesztők felelősségét nem a tartalomra vonatkozó törvényben, hanem „a részletes szabályozásban” kell rendezni. Egyelőre nem tudható, mi tekintendő részletes szabályozásnak, illetve hogy az a törvénynél alacsonyabb szintű szabályozást jelent-e.

NYILVÁNTARTÁSBA-VÉTELI KÖTELEZETTSÉG

Az eredeti szövegjavaslat úgy szólt, hogy a közzététel megkezdésének feltételéül szabható a nyilvántartásba vétel: ezt a 22. § meg is tette, minek következtében előállt volna az a helyzet, hogy az interneten nem indíthat bárki szabadon olyan lapot, amilyet akar.

Már az eredeti javaslat sem tisztázta a nyilvántartásba vétel elvi indokát, sem annak eljárási szabályait, sem a nyilvántartásba vétel esetleges megtagadásának lehetséges okait és következményeit. Nem nehéz megjósolni, hogy változatlan tartalommal történő hatálybalépés esetén a technikai szolgáltatók saját jól felfogott érdekükben vizsgálták volna a nyilvántartásba vétel megtörténtét.

A fideszes képviselő módosító indítványa elhagyná a szövegből a 22. §-t. Ugyanakkor azt a rendelkezést, amely egyáltalán megteremti a lehetőséget a nyilvántartásba vétel előírására, nem érinti, csak kiegészíti a következővel: „Azon médiatartalmak esetében, amelyek nyilvántartásba vételéről egyéb jogszabály nem rendelkezik, az arra vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg”. Az viszont nem tudható, hogy a jövőben ki mindenkire kívánja a törvényhozó kiterjeszteni a nyilvántartásba-vételi kötelezettséget.

VÁLASZADÁSI JOG

A törvényjavaslat eredeti szövegének 12. § (1.) bekezdése lényegében a mai sajtó-helyreigazítást kodifikálja újra. A (2.) bekezdés tágabb értelemben nemcsak a tényállítások, hanem a vélemények révén elkövetett jogsértések (a becsület vagy az emberi méltóság sérelme) esetére is előírta volna a válaszadás kötelezettségét, de ez lényegében (az elégtételt adó nyilatkozat folytán) ma is fennáll. Emlékezzünk: a lex Répássy azt írta volna elő, hogy a válaszadást a sértett az egyéb törvényes igényeken túlmenően érvényesíthette volna (tehát amellett, hogy például nyilatkozatban adnak neki elégtételt). Az Alkotmánybíróság pedig a válaszadási jogot nem önmagában, hanem a szabályozás módja miatt ítélte alkotmányellenesnek, tekintettel arra, hogy a törvény nem határozta meg a válasz kereteit, amivel indokolatlanul korlátozta volna a szerkesztői szabadságot. A javaslat eredeti szövege ezt úgy kívánta orvosolni, hogy „hasonló módon és terjedelemben” rendelte volna közzétenni a válaszközleményt, ami egyrészt tágabb lett volna a sajtó-helyreigazítás jelenlegi szabályában írt „azonos módon” követelménnyel, másrészt indokolatlanul korlátozta volna a jogalkalmazói gyakorlatot a válaszközlemény módjának és terjedelmének kimunkálásában (szemben a Ptk. jelenlegi 80. §-ával, amely mindössze a „megfelelő” módon történő elégtétel adását írja elő).

L. Simon László módosító indítványa mindenekelőtt megtartaná a jelenlegi terminológiát: válaszadás helyett sajtó-helyreigazításról szólna. Tárgyi értelemben is szűkítené az új szabályozás hatályát: a norma címzettjei mindenekelőtt csak a sajtótermékek lennének, szándéka szerint tehát az internet egyéb tartalmait előállítók nem. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a sajtótermékkel kapcsolatos, fentebb részletezett fogalmi bizonytalanságokat e módosító indítvány sem küszöböli ki. Másrészt örvendetes módon az eredeti közlemény sérelmezett részéhez igazítja a helyreigazítás terjedelmét (amint az a mai bírói gyakorlatban is irányadó). Érdekes módon elhagyná ugyanakkor a valótlan tényállításokon túlmenően, a sértő, megalázó bírálattal okozott személyiségi jogsérelmek miatti igényérvényesítésre vonatkozó szabályt (amelyet sokan tévesen a vélemények „helyreigazításaként” értékeltek). Ennek oka az lehet, hogy a Ptk. 78. §-a ezen jogsérelmekkel szemben ma is megfelelő védelmet nyújt.

Felvetendő ugyanakkor, hogy ha a módosító indítvány révén az új szabályozás nem tenne mást, mint egy külön törvényben kodifikálná újra a sajtó-helyreigazítás hatályos szabályait (mindössze egyes határidőket módosítva), úgy szükség van-e rá egyáltalán.

Éppen a jobbító szándék indokolná ugyanakkor, hogy ha már a jogalkotó módosítja a helyreigazítás szabályait, akkor fontolja meg az új polgári törvénykönyv tervezetében erre vonatkozó megoldások átvételét. Ez az objektív felelősség régóta esedékes áttörését, illetve a közhatalmat gyakorlók és egyéb közszereplők fokozottabb tűrési kötelezettségének kodifikálását jelentené.

APRÓSÁGOK

Az eddig taglalt, elvi jelentőségű kérdéseken túlmenően a javaslat egyéb, látszólag kisebb horderejű változást is hozna. Szándéka szerint hatékonyan védené például az újságírók forrásait. Az újságírók a javaslat szerint az eljárási szabályok keretei között jogosultak titoktartásra. Ez azonban nem hozna érdemi változást. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 81. §-a jelenleg a lelkész és a védő tanúkihallgatását tiltja az e minőségükben tudomásukra jutott bizalmi információkra, továbbá lehetővé teszi a tanúvallomás megtagadását annak a számára, aki foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva titoktartásra „köteles”. Ezzel lényegében egyezően fogalmaz a polgári perrendtartás 170. §-a.

A sajtóról szóló 1986. évi II. törvény azonban, bár a felvilágosítást adó személy kérésére az újságíró kötelezettségévé teszi a forrás titokban tartását, e szabály alóli kivételként a büntetőeljárásokban a Be. szabályait rendeli alkalmazni, miszerint „a felvilágosítást adó személy nevét jogosult –annak kérelmére köteles – titokban tartani; bűncselekményre vonatkozó felvilágosítás esetén a büntető jogszabályok rendelkezései az irányadók” [sajtótörvény 11. § (1) bekezdés b) pont]. Megállapítható tehát, hogy az újságírónak jelenleg sincs törvényben előírt, hivatásbeli titoktartási kötelezettsége.

A kormánypárti módosító indítvány ráadásul az említett rendelkezést többletfeltétellel egészítené ki: a titokban tartás joga akkor illetné meg az újságírót, ha az átadott információ közérdekűnek minősül. E többletfeltétel ellehetetleníti annak az újságírónak a munkáját, aki az általa feltárt tényösszesség egy olyan részletének forrását kívánná védelmezni, amely önmagában nem minősül közérdekű adatnak.

A javaslat 8. §-a azt szabályozza, hogy milyen esetben mentesül az újságíró a minősített adatok megsértéséből adódó felelősség alól. Lényegében csak akkor, ha az újságíró a hatóságok számára addig nem ismert bűncselekményt derít fel.

A mentesülés e szerint nem vonatkozik például a titkos, a költségvetést érintő, ilyen-olyan okból titkosított adatokra, amelyek esetében, bár bűncselekményről fogalmilag nem lehet szó, a nyilvánossághoz fűződő érdek mégis megelőzi a titokban tartáshoz fűződő érdeket.

A bűncselekmény mint feltétel ráadásul bizonytalan értelmezésre ad lehetőséget, mert kérdés, hogy ez a büntető törvénybe ütköző cselekményt jelente, avagy szükséges-e meghatározott személy jogerős bírói elítélése is. Az utóbbi esetben vajon a mentesülés bekövetkezik-e akkor is, ha nem ítélettel zárul a büntetőeljárás, hanem például próbára bocsátással, esetleg a leleplezett személy együttműködése folytán a vele szemben indult büntetőeljárás megszüntetésével?

SZABAD SAJTÓNAK NINCS „FELADATA”

A javaslat eredeti szövege szerint a tartalomszolgáltatók teljes körének „feladata” (ez a szóhasználat azonos az 1986-os sajtótörvényével) a „hiteles, gyors és pontos” tájékoztatás a helyi, az országos és az uniós „közélet ügyeiről”, valamint a „Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről”.

Nos, az állam által elismerten szabad sajtónak alkotmányosan nem lehet „feladata”. De ha már jogszabály rögzíti a sajtó „feladatát”, akkor tisztázni kell a következőket. A tájékoztatást kinek a mércéje szerint ki minősíti hitelesnek, gyorsnak és pontosnak? Mit jelentenek a „közélet ügyei”? Ilyennek minősül-e például az a korrupciós ügy, amelyet azért nem szabad államtitok közzétételével leleplezni, mert nem követte büntetőjogi felelősségre vonás? Mit jelent az, hogy jelentőséggel bír? A relevanciának van egy országos, központi nívója, amelyet a jogszabály majd meghatároz, és amely alá egyetlen szerkesztőség sem mehet a szerkesztői szabadságra hivatkozva? Ha van ilyen, akkor az miért csak a magyar állampolgárok és az etnikai magyarság tájékoztatását szolgálja, a nemzeti kisebbségekét, a bevándoroltakét, az ideiglenesen itt-tartózkodókét, a hontalanokét és a nemzetközi közvéleményét miért nem?

A módosító indítvány az értelmezést azzal kívánja megkönnyíteni, hogy a tájékoztatást a tartalomszolgáltatók „öszszességének” feladatává tenné, egyben elhagyná a szövegből a tájékoztatási kötelezettség megsértéséről szóló rendelkezést. Ezáltal – az indítvány indokolása szerint – a jogszabály nem telepítene konkrét kötelezettséget, hanem egy „általános médiajogi alapelvet” rögzítene. Az alapelvek ugyanakkor maguk is normatív erővel bírnak, míg e szabály szándéka szerint sem rendelkezne ezzel: megkérdőjelezhető tehát, hogy a módosítás választ ad-e a fenti kérdésekre, illetve szükség van-e egy kötelező erővel nem bíró deklarációra a törvényben egyáltalán.

Végül említsük meg, hogy a javaslat szerint a tartalmi követelmények megsértése miatt (ideértve a kiegyensúlyozottságot is) bárki kezdeményezhet eljárást. A jelenleg hatályos rendelkezések szerint (és ebben az ORTT és a bíróságok gyakorlata is következetes) az eljárás-indítási jogosultsághoz ma a tudósításban tálalt ügyben érintettnek, vagy a ki nem fejtett álláspont képviselőjének kell lenni. Most bejelenthet majd boldog-boldogtalan.

Sebaj, a médiaházmesterek bizonyára példásan együttműködnek majd.

A szerző ügyvéd

Marabu rajza