Csak egyetlen különbség van, Chávez 500 milliárd (!) hordó olajon üldögél, a világ legnagyobb nyersolajkészletén (plusz jelentős gázmezőkön), a mi vezérünknek pedig kb. húszezermilliárd forintos államadósságot kell(ene) kezelnie.

Chávez nyugodt, nem nagyon érdekli a piac mozgása. A nyersolaj most 70 és 80 dollár között ingadozik, de biztos lehet benne, hogy még meg fogja elnökként érni a 150 dolláros hordónkénti olajárat is.

Orbán nem lehet ilyen nyugodt, minket sajnos kell, hogy érdekeljen a piacok reakciója. Ha feltételezzük, hogy az államadósság fele forintban van, másik fele devizában, akkor egy 5 százalékos forintgyengülés (a fő devizákhoz képest) 500 milliárd forint veszteséget okoz, az egy százalékpontos kamatemelkedés pedig évi 100 milliárdnyit. A kettő együtt tehát 600 milliárdra is rúghat, akár egy-két hónapon belül. (Igaz, megfizetni ezt csak a törlesztőrészletekkel együtt kell).

Ez pedig sokkal több, mint amennyit a bankoktól és egyéb nagyvállalatoktól be lehet szedni. A piacok ítéletében tehát több pénz van, mint amennyit a különadókkal be lehet hajtani. A bankokat és más nagyvállalatokat terhelő adóknál azt is figyelembe kellene venni, hogy ezek a különadóval sújtott cégek többségükben tőzsdén jegyzett külföldi vállalatok tulajdonában vannak, amelyek részvényesei (köztük nyugdíjpénztárak és befektetési alapok) nem nézik jó szemmel, hogy egy kis ország racionális gazdaságpolitika hiányában az ő zsebükben turkál.

Hamarosan eljöhet az idő, amikor azt a brókert, aki magyar tőzsdei terméket (államkötvényt, részvényt), vagy a magyar piacon jelentős súllyal jelen lévő nyugati cég részvényeiből vásárol, azonnal kirúgják az állásából, és még esélye sem marad, hogy brókerként valaha elhelyezkedjék.

Ilyen hangulat súlyosan ártani fog nemzetközi megítélésünknek, elriasztja az esetleges befektetőket, és növeli az esélyét annak, hogy egy magyar politikus egyetlen buta mondata ismét pénzügyi válságba sodorja az országot.

Ezért a kormánynak inkább a szerkezeti reformokhoz kellene fordulnia ahelyett, hogy útonálló módjára kifossza alkalmilag kiszemelt áldozatait.

A reformoknak van azonban egy bökkenőjük: az, hogy a mostani kormánypárt nyolc éven keresztül „megszorításoknak”, „népnyúzásnak” keresztelte el azokat. Így egyelőre (legalábbis az őszi választásokig), kínos lenne ilyesmibe belefogni.

Pedig minden racionalizálásnak óhatatlanul vannak áldozatai, ahogy a közszféra dolgozói már meg is tapasztalták. Persze ez is ravasz számítás eredménye: a munkanélkülinek, a fennmaradásáért küzdő kisvállalkozónak szimpatikus az „állami bürokrácia” megnyirbálása, még ha sokszor csak fejek cseréjéről van is szó. („Az irigység engesztelhetetlenebb a gyűlöletnél” –írta több száz évvel ezelőtt egy francia bölcselő…)

Orbán eddigi kormányzása semmit nem hozott: a jövedelmek átrendezése a jobb módúak, a klientúra javára, az adóbevételek értelmetlen csökkentése csak rontott az ország helyzetén. Ő maga egyelőre Chávez szerepében tetszeleg, de az eddig történtek alapján biztosak lehetünk abban, hogy az érdemi cselekvés hiánya miatt az ország helyzete egyre romlik, a növekedés kisebb lesz az elvárhatónál, illetve a versenytársakénál. Nem lesz miből osztogatni!

Persze lehet, hogy ez a prognózis peszszimista, és a választások után a kormány reformokba kezd: az egészségügy, a felsőoktatás, a közlekedés területén, feláldozva népszerűségének egy részét. Mióta tudjuk, hogy Isten a történelem ura, bízhatunk: talán megsegít bennünket.

A szerző mérnök-közgazdász