„Az »állami szervektől« való szabadság követelménye – a műsorok tartalmát illetően – a törvényhozással és a kormánnyal szemben egyaránt fennáll. Mindkettő ki van téve a nyilvános kritikának és a társadalom azon keresztüli ellenőrzésének… Az Országgyűlés meghatározó tartalmi befolyása a rádióban és a televízióban éppen úgy alkotmányellenes, mint a kormányé.” (37/1992/VI. 10. AB-határozat)

Kérdés: ép ésszel elképzelhető-e, hogy – tételezzük fel – bármilyen alkotmánybírósági ellenvélemény hatására olyan közmédium-szabályozás jön létre, ami megfelel a fenti kívánalomnak. Ilyesminek – és még csak egy kis könnyű defetizmus se kell a rögzítéséhez – semmiféle realitása nincs. A fent idézett alkotmányértelmezésnek a közszolgálati média működtetése eddig se felelt meg, és nem csak a mindig botor gyakorlatban: olyan értelmezésre, mint az Alkotmánybíróság, hovatovább már senki nem gondolt, gondol.

A törvényi szabályozás elvileg a parlamenti erőviszonyokhoz kötve igyekezett volna ellensúlyokat létrehozni, azaz a közmédiumokra gyakorolt egyoldalú pártbefolyást megakadályozni. Másfelől volt egy, igyekezetében amúgy tiszteletre méltó, ám a honi viszonyok közepette eleve naiv kísérlet a külső, társadalmi ellenőrzés kialakítására mindenféle társadalmi szervezetek delegáltjaiból álló testület létrehozásával. Mindez aztán persze a politika logikája szerint működött, miszerint, amit a másik nem tud megakadályozni, az az enyém. És amit én a másiknak meg tudok akadályozni, az is az enyém.

A közmédia a pártok közötti pozícióharc kitüntetett terepe, s ezáltal martaléka lett, éppenséggel mintha a közmédiumok is a hatalomgyakorlás eszközei, helyszínei volnának. Hovatovább ezt a teljes politikai garnitúra természetesnek, magától értetődőnek vette, mi több, mélyen meg is volt (van) győződve a helyénvalóságáról. Ami pedig a társadalmi befolyás, ellenőrzés – tehát a lényeg – fórumait illeti, azok hamarosan önmaguk karikatúráiba fordultak, az álcázott, vagy nem is nagyon álcázott pártdelegáltak döntésképtelen fórumaivá váltak.

Ennek a nagyjából közismert folyamatnak a felidézése a legkevésbé sem ok nélkül való, mert a rendszer összeomlása, működésképtelenné válása (tétele) jó ok volt arra, hogy végre a politika irányítói a fenti szellemben kezükbe vegyék az ő ellenőrzésükre hivatott közmédiumok ügyét.

Kevesen emlékeznek rá, hogy még a Gyurcsány-kormány idején volt egy nem jelentéktelen nekifutás erre a kézbevételre. Mottójaként idézhető az egyik kidolgozó tömör összegzése, miszerint „Elég volt a szemforgatásból. Tisztább viszonyokat teremt, ha a politikai döntéseket politikusok hozzák meg, és nem hárítják tovább látszólag független testületekre”. Ezt a tervezet fi deszes társkidolgozója mondotta, mert azt fentebb elfelejtettem hozzátenni, hogy lévén a 2008 végi javaslat is természetesen kétharmados törvény, az alkotás az MSZP–Fidesz közös munkája volt.

De hagyjuk egyelőre a Fideszt, maradjunk az alkalmi munkaközösségnél: az akkor beterjesztendő több mint kísértetiesen hasonlít a most elfogadott médiatörvényre, mondhatni ugyanaz, mint ami miatt most az MSZP krokodilkönnyeket hullat, mert bilincsbe veri a közmédiumokat. (Nota bene: valóban bilincsbe veri.) Magyarán: a tojást közösen rakták le, de most csak szörnyülködik – mármint az MSZP –, hogy milyen ijesztő madárka kelt is ki belőle. (A javaslat mögül aztán ilyen-olyan okból mind az MSZP, mind a Fidesz kihátrált, a szöveget a Fidesz a frizsiderbe rakta, hogy meg ne romoljon. Nem romlott meg.)

Az mindenesetre elég világos, hogy a politika vezérlőpultjánál együttműködni képtelenek, ha megjelenik a közös ellenség, a nyilvánosság, úgy roppant kooperációkésznek bizonyulnak. (Tényleg csak úgy mellékesen, a mondottak felesleges megerősítéséül: a választások előtt néhány hónappal, közvetlenül 2009 karácsonya előtt az MSZP a Fidesz támogatását élvezve nyújtotta be az enyhén szólva is erősen kifogásolható, szintén kétharmados titoktörvényt, ugyancsak a sajtó szabad működésének legnagyobb dicsőségére…)

Érzékeltetésül az akkori javaslat fogadtatásából hadd idézzünk ide néhány kritikai részletet:

„Az előkészítés a demokratikus eljárási elveknek semmiben nem felelt meg. Társadalmi párbeszéd nem folyt, az érdekelteket sem kérdezték meg a törvénytervezet előkészítői, akik büszkék rá, hogy a titkos előkészítéssel kikapcsolták a lobbicsoportok befolyását (kivéve azt az egyet, amely elkészítette a szöveget). (…)

Nem kívánnám a politikai pártok befolyásának megszűnését. Ám az ötpárti törvénytervezet éppenséggel kizárólagossá tenné a pártok, pontosabban az országgyűlési frakcióval rendelkező pártok, de azon belül is a két nagy párt befolyását a médiairányításban. A médiarendszert irányító állami testületi szervek (Közszolgálati Tanács, Tulajdonosi Vagyonkezelő Testület, Nemzeti Médiahatóság) megválasztását a parlamenti pártokra, de ha nem sikerül megegyezniük, akkor a két nagy pártra bízza a tervezet. (…)

Rejtély, hogy a kuratóriumi modell sikertelenségéből milyen logika alapján következik a társadalmi és a szakmai ellenőrzés minden formájának tagadása.” (Majtényi László: „1. Kívánjuk a sajtó szabadságát…”, Népszabadság, 2008. december 2.) Akár dettózni is lehetne. Társadalmi vita most sem volt, a lobbibefolyás tovább szűkült, egypólusú lett; a megnevezett testületek, tehát a konstrukció hordozóinak neve roppant ismerősnek tűnhet, ha egyikét-másikát kicsit átkeresztelték is, a társadalmi ellenőrzés kezelésének „logikája” pedig ugyanúgy a kuratóriumok ellehetetlenülésére hivatkozás.

Olyan mértékű pártbefolyás, mint ami már akkor megjelent, most pedig az új médiatörvénnyel kiteljesedett, még a parlamenti pártok összességének kiegyensúlyozott beleszólása esetén is enyhén szólva aggályos, mert aligha felelhet meg annak, hogy a törvényhozás és a kormány egyaránt „…ki van téve a nyilvános kritikának és a társadalom azon keresztüli ellenőrzésének…”, ezért „… egyiknek sem lehetnek eszközei a rádióban és a televízióban közzétett vélemények tartalmi befolyásolására”. „A rádió és televízió alkotmányos működésének feltételeként a törvénynek ki kell zárnia, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban akár az állam szervei, akár egyes társadalmi csoportok a műsorok tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhassanak.” (37/1992/ VI. 10. AB-határozat)

Márpedig ez a mostani törvényben úgy sikerült, hogy nem minden befolyás, hanem minden más befolyás, mint a törvényhozásé és a kormányé, van kizárva. A létrehozott közszolgálati gúla, amelynek tetején a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság miniszterelnök által kilenc évre kinevezett elnöke magasodik, a célnak megfelelően minden oldalról légmentesen zár. Az egyetlen pontocska, ahol más pártok is szerepet kaphatnak, a szavazati arányokat tekintve akár nemlétezőnek is tekinthető.

Az egész közszolgálati médiatörvény nyilván leglényegesebb pontja kezdettől fogva a társadalmi beleszólás, a tartalmi függetlenség, a törvényhozást és a kormányt érintő kritikai attitűd biztosítása. Ez közállapotainkat figyelembe véve a legjobb szándék mellett is az alig megoldható kategóriába tartozik. De hát ezt átugorhatjuk, mert a legjobb vagy akárcsak a jó szándék is teljesen hiányzik. Az előzmények első változata akkor még egyszerűen átsiklott a kérdés fölött, de mert alkotmányossági és tálalhatósági szempontból töréspontról van szó, annak idején kitalálták a nézői-hallgatói panelt, az alkotmányossági rangra emelt levelezési rovatot. Ezen szerintem írás közben még a törvényalkotók is kuncogtak.

Most aztán valaki a homlokára csaphatott: mi lenne, ha ezt a hoztam is, nem is feladványt tekintélyi alapon oldanák meg. Így született meg az apostoli létszámú Közszolgálati Testület, amelynek tagjait az Akadémia, a négy történelmi egyház, a MOB, az Országos Rektori Konferencia, a Kereskedelmi és Iparkamara – ki még? –, az önkormányzati szövetségek, a kisebbségi önkormányzati szervezetek, a határon túli kulturális szervezetek, a családok érdekvédelmi szervezetei delegálják. Nos, ők „folyamatosan figyelemmel kísérik a közszolgálatiság érvényesülését”, az Országgyűlés által kétharmados többséggel elfogadott közszolgálati kódex végrehajtását.

Aztán évente egyszer, év végén meghallgatják a vezérigazgatók – hangsúlyosan – saját készítésű minősítéseit önnön magukról (őszintén szólva ezt a paranoid túlbiztosítást már nem is lehet követni, mintha valaki vezetés közben az anyósülés biztonsági övét is magára csatolná), szóval ez a társadalmi ellenőrzés fóruma, amely majd megállapítja – például –, hogy kellőképpen ki volt-e téve az Országgyűlés és a kormány a társadalmi ellenőrzésnek és a kritikának. Hiába minden tiszteletem a felsoroltak iránt, okkal lehetnek súlyos kétségei az embernek.

Itt tartunk most, és az enyémet jócskán meghaladó optimizmus kell annak reméléséhez, hogy belátható időn belül a lényeget tekintve máshol fogunk tartani.

Végezetül: már annak idején jót keseregtem, amiért az MSZP–Fidesz-javaslattal szembeni arányos, azaz elementáris erejű sajtóreakció elmaradt. Az érdemi válaszok inkább csak csöpögtek, azok szerzői is jórészt oktatók, kutatók, elméleti emberek voltak, plusz mondjuk az Index és az ÉS. „A magyar sajtó fel se ismerte, milyen hatalmi ambíciók vannak felszínre törőben.” (Ötpárti szemforgatás, Népszabadság, 2009. február 20.)

Akár ez is dettózható. Kevés kivétellel: felismeréshiány, inkompetencia. A törvényt körülbelül annyian olvasták, ahányan mondjuk a József és testvéreit, ami még hagyján, de a „100 híres regény” forma se látszik közkeletűnek lenni. Ezért aztán a törvényjavaslatok gyakori összekeverése tette erőtlenné a fellépést, a sajtó folyton a válaszadási passzuson rugózott, ami fontos ugyan, de a 3/c osztályba sorolható, nem is ennek a törvénynek a része, vitájától a Fidesz se zárkózott el, változtattak is rajta stb., stb. És persze – mintha nem is a politikától függetlenedni akaró sajtóról, nyilvánosságról lenne szó – a politikailag determinált megközelítés…

A kínai császári udvaroknál volt szokásban, hogy gyerekeket nagy vázákban tartottak, növekedve hadd vegyék fel azok formáját. Aztán amikor a kis vázaforma emberek áttotyogtak a termeken, senki sem csodálkozott.

A szerző a MÚOSZ elnöke

Marabu rajza