Az Ónody-Molnár Dóra által elmondott történet több mint bűn. Hiba. És nem azért, mert egyetlen szavának valóságtartalmát is megkérdőjelezném. Azért az, mert mostantól minden budapesti kórháztól úgy rettegnek majd a betegek, mint Semmelweis korában Bécs Generál Hospitáljának szülészeti osztályától a szülés előtt álló anyák. De ők tudták, hogy az az a bizonyos hely, ahol háromszor annyian halnak meg, mint máshol.

Ám Ónody-Molnár Dóra nem árulja el a helyet, ahol szeretteivel azon szörnyűségek megestek. Nem teszi, mert nem meri, vagy mert nem méri fel, hogy ahol nincs neve a „bűnösnek”, ott mindenki annak tekinthető.

Nem ártana olykor egyéb szempontokat is figyelembe venni, amikor az orvosbeteg kapcsolatáról ejtünk szót. Elmondani, hogy századokon át az orvos volt a társadalom legmegbecsültebb tagja. A természeti népek, sámánjainak gyógyító „művészetét” különleges tisztelettel honorálták. Még később, egy család orvosa gyakran a születéstől halálig kezelte, gyógyította annak tagjait. Mi több, nemcsak betegségben, de minden fontos dologban is kikérték tanácsát. Mára, hamar indulatba jövő és könnyen pereskedő társadalmunkban, ezeknek vége. Elmúlt az a világ, ahol a hozzátartozó állapotának roszszabbodásáért, haláláért az istent okolták. Ma mindezért a kezelőorvosra hárul a felelősség. Kétségtelen, hogy számtalan esetben erre minden ok megvan. Ugyanakkor, munkájukat körültekintően végző, betegüket óvó, szerető orvosokat is bíróság elé citálnak, és harcolni kényszerülnek foglalkozásuk megtartásáért. El kellene mondani olykor, (egyre többször), hogy az orvosok többsége nem szívtelen, rosszat akaró, hogy elkövetett tévedésük nyomasztó teher vállukon. Hogy az orvos sem tökéletes, mégis csodákat várunk tőlük. Többször kellene az újságíróknak leírniuk, hogy a legtöbb orvos azért lesz az, mert valami különleges elhivatottságot érez arra, hogy szenvedő embertársain segítsen. Hasonlít ez egy kicsit a pappá váláshoz. El kellene mondani, hogy legtöbbjüket nem a pénz motiválja pályaválasztásukkor, hiszen számtalan szakmában a többszöröse kereshető (itthon és szerte a nagyvilágban) töredéknyi felelősség mellett. És el kellene mondani, hogy a betegek mindegyike sem angyal. El kellene mondani mindennap, egyre több helyen, újságban, tévében, rádióban, hogy próbáljunk jobbak, megértőbbek lenni egymáshoz… és el kellene mondani még annyi mindent, amitől világunk egy kicsit is élhetőbb lenne.

Kezdje el valaki!

Dr. Király Gábor Detk

El kellene mondani, hogy az egészségügy szolgáltatás, amelyért a biztosítottak fizetnek. El kellene mondani, hogy az orvos nem sámán vagy pap, hanem szolgáltató.

Hogy ő ezt a szakmát ezen túlmenően hivatásként, áldozatvállalásként éli-e meg, az magánügy, ami nem befolyásolja azt, hogy a munkájának a megrendelője a beteg, akitől a fizetését kapja.

El kellene mondani végre, hogy ez a szemlélet, miszerint az orvos van a betegért és nem fordítva, a magyar egészségügyi rendszerből strukturálisan hiányzik.

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek kiváló orvosok, akik ne lépnének túl a jelenlegi rendszer logikáján. De ettől még igaz, és ezt is el kellene mondani, hogy a jelenlegi egészségügyi hierarchiában többnyire a beteg van legalul.

Persze azt is el lehet mondani, hogy az orvosoknak, a kórházi vezetőknek mennyire rossz, de a magyar nyilvánosságban valami miatt ez a nézőpont az uralkodó. Az újságok többségében olvashatunk az ágazat problémáiról – szinte mindig az ott dolgozók szemszögéből. Finanszírozási problémák, túlterheltség, rossz körülmények –mind igaz, ezzel van tele a sajtó és a politika. Mi szimbolizálná jobban a betegek valódi helyét és érdekérvényesítő erejét szemben az orvosokkal, mint az Egészségbiztosítási Felügyelet megszüntetése? A cikk egyébként nem szakmai döntésekről, műhibaperekről szólt, hanem az emberi bánásmód hiányáról. Az érzéketlenségről, a közönyről, a kiszolgáltatottságról.

Több mint bűn, hiba erről beszélni? Mert akkor rettegve mennének kórházba az emberek? És mi lenne, ha kevesebbszer éreznék magukat valami tárgynak, ami a szakma gyakorlásának szempontjából ugyan nélkülözhetetlen, de valójában csak a gond van vele. Az előző rendszernek volt az a logikája, hogy a kellemetlen dolgokról, a munkanélküliségről, a korrupcióról, a gazdasági bajokról nem szabad beszélni, mert csak összezavarja az embereket. Szerintem meg beszélni kell mindenről, mert egyedül a nyilvánosság kényszerítheti ki a változást.

Ónodi-Molnár Dóra