Azt írja: „Ukrajna felől hazánkba, illetve Szlovákiába belépő, évente hatmillió tonnás áruforgalom 2020-ig 80–150 százalékkal növekszik majd, elsősorban a távol-keleti konténerforgalom bővülése miatt. Összesen akár 15 millió tonnás éves forgalom is lehetne.” Megemlíti, hogy bizonyos szakmai körök e nagy mennyiségű áru, hazánk területén történő átszállítását, Záhonytól, Dunaújvároson át, a gönyűi kikötőig, szovjet mintájú, széles nyomtávú vasút megépítésével tervezik megoldani. Erről, a fiókok mélyén őrizgetett elképzelésről „a kormányváltás lesöpörte a port.” A szerző szerint, döntés még nincs.

Ebből arra lehet következtetni, hogy a kormány komolyan foglalkozik a vasútépítés gondolatával. Ha így lenne, nagyon csodálkoznék rajta. Ismert dolog, hogy a Szovjetunió már évtizedekkel előbb szerette volna Budapestig bevezetni a széles nyomtávú vasutat, de az akkori magyar kormány visszautasította az ajánlatot. Azon is csodálkoznék, ha a fiókok mélyéről előkerült javaslatról – ilyen fontos kérdésről – a kormány megfelelő szervei, a szakértők szélesebb körének bevonása, és a társadalom informálása nélkül hozna döntést. Azon még inkább csodálkoznék, ha meg sem vizsgálnák a vasútépítés alternatíváit, az előnyösebb megoldásokat. Annál is inkább, mert van ilyen, a Tisza hajózhatóvá tétele, és a Duna–Tiszacsatorna (DTCS) megépítése.

A DTCS terve nem a fiókok mélyén hever, hanem évek óta, a szakemberek széles köre, számtalan értekezleten és konferencián megvitatva, tökéletesíti és fejleszti az eredeti koncepciót. Ismerik már a tudományos intézetek, a minisztériumok illetékes szakemberei. A munka olyan szakaszban van, hogy a kormány egyetértése, és némi támogatása esetén, a megvalósítási tanulmány rövid időn belül elkészíthető lenne.

A DTCS megépítésének előnyeit nem lehet itt felsorolni. Ugyanazon a nyomvonalon haladna, mint amit a cikkben olvashattunk: Tass és Szolnok között kötné össze a két folyót, végre megszüntetve azt a hátrányt, amit a nyugat–keleti irányú vízi út hiánya az Alföld fejlődésében évszázadokon át jelentett. Öntözővizet szállítana a Duna–Tisza közötti Homokhátságra, ahol a vízhiány a gazdálkodás fejlesztésének egyik legnagyobb fékezője. A magas szintű gazdálkodás minden feltétele (napfény, talaj, szakértelem, munkaerő) rendelkezésre áll. A gazdálkodás mai szintjének megtartása, a terméshozamok növelése, csak a Duna és a Tisza vizének felhasználása, azaz a csatorna megépítése útján lehetséges. A csatorna elmaradása esetén a klímaváltozás káros hatásai kivédhetetlenek lennének, a sivatagosodási folyamat tovább erősödne. A hajózás újra indítása életet vinne a csatorna mentére, segítséget nyújthatna az árvizek levezetésében, kikötők épülnének, új munkahelyek, új foglalkozási ágak jönnének létre, fellendülne a vízi sport, stb.

A DTCS valójában nem alternatívája a széles nyomtávú vasútnak, annál sokkal több. A kelet–nyugati áruforgalmat, nem csak Gönyűig bonyolítaná le, hanem a magyar hajók a Dunán és a Rajnán Hamburgig járhatnának. Ez az útvonal lehetne, a Kínából Európába vezető, egykori híres „Selyem út” XXI. századi megfelelője.

Úgy gondolom, hogy nem elég csak a perspektívátlanság káros voltát, a távlati gondolkodás hiányát emlegetni, hanem valóban foglalkozni kellene már az ország, különösen a gazdaság fejlesztésének lehetséges módozataival, a középtávú teendőkkel. A DTCS megvalósításának projektje egyik sarokpontja lehetne a középtávú fejlesztési irányoknak. Egy szakértőkből álló csoport készen áll, és a kormány megrendelése esetén, kész elkészíteni a DTCS megvalósíthatósági tervét úgy, hogy a szakmai szervezetekkel, minisztériumi szakértőkkel, az érintett falvak vezetőivel és lakosaival, széles körű vitákon továbbfejlesztve, a magyar kormány rendelkezésére bocsátani úgy, hogy EU-elnöksége idején, a Duna-projekthez csatolva, vagy önálló projektként Brüsszel segítségét és támogatását is elnyerhesse.

Dr. Páldi András ny. nagykövet