Július 22-én parlamenti beszédében Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette, hogy a folyamatban lévő program (összesen 20milliárd eurós, az Európai Unió és a Világbank „kisebbségi”, 7,5 milliárd eurós részvételével nyújtott hitel) októberi lejárta után nem kötünk újabb megállapodást a Nemzetközi Valutaalappal (IMF). Noha egy hónappal korábban Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter még ennek ellenkezőjét helyezte kilátásba, Orbán bejelentése mégsem jött igazán váratlanul. Ugyanis az IMF és az Európai Bizottság tárgyaló delegációjának július 17-i, a tárgyalások felfüggesztését deklaráló elutazása óta kormányunk tagjai sorozatosan tettek az IMF-re bíráló, néha sértő megjegyzéseket. Pl. Martonyi János külügyminiszter „kicsit csodálkozott” azon, hogy az IMF mintha a külföldi tulajdonú magyarországi bankok mellé állt volna a bankadó ügyében.

Valójában az IMF csak arról próbálta lebeszélni a kormányt, hogy (eszközeikhez, jövedelmeikhez képest) többször akkora adóterhet rakjanak a magyarországi bankokra, mint amekkorát az amerikai, brit, osztrák stb. bankoknak (otthon) el kell viselniük. És ezt nem elsősorban a – korábban, a válság mélypontján mellénk álló, magyarországi kihelyezéseik fenntartását részben épp az IMF kérésére vállaló – bankok legitim érdekeinek védelmében tette. Sokkal inkább azért, mert a pénzügyi szektor ilyen túlzott megsarcolása többféle módon is árt a magyar gazdaságnak.

A bankadó más adóbevételek csökkenését is maga után vonja. Vannak olyan szakértői számítások, amelyek szerint ez a csökkenés nem lesz sokkal kisebb, mint a bankadótól remélt 200 milliárd forint. De lehet, hogy ez nem is olyan fontos szempont most, amikor folyik az önkormányzati választási kampány, és bankellenes hangulatkeltéssel lehet szavazatokat szerezni?

Mint ahogy az IMF elleni hangulatkeltéssel is lehet. Kormányférfiaink nyilatkozatai alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy az ominózus tárgyalásokon részt sem vettek az Európai Bizottság (EB) képviselői. Vagy a magyar félnek szekundáltak? Aligha. Az EB honlapján található közleményben lényegében ugyanazt írják, mint ami az IMF közleményében áll.

A nekünk más hitelezőinknél jóval alacsonyabb kamatok mellett euromilliárdokat hitelező IMF kiebrudalása komikus és káros. A komikus benne az, hogy a róla nálunk (de többnyire a világban másutt is) élő kép mindig is hamis volt, de az utóbbi években különösen. Az intézményt a könyörtelen fiskális szigor, a minden áron való megszorítások feltétlen híveként szokták elképzelni. Ennek az az alapja, hogy fő feladata a csődközeli helyzetben lévő országoknak való hitelnyújtás. Ezek természetesen kérhetnek másoktól (pl. magánbankoktól) is hitelt, de rendszerint egyáltalán nem kapnak. Azzal a feltétellel sem, ha vállalják: egyensúlyba hozzák állami kiadásaikat a bevételeikkel. Az IMF-től legalább ezzel a feltétellel kapnak. Csakhogy az IMF ilyesmit – megszorításokat – csak akkor követel, ha (állam-) csődveszélyt lát. És 2007 közepe (a világválság kezdete) óta ez az intézmény sajátos módon egy ezzel ellentétes szerepbe került: a túl kevés kormányzati költekezés miatti aggodalmak nemzetközi központjává vált (az amerikai pénzügyminisztérium és központi bank mellett).

Az IMF szakértői mindmáig gyengéknek, bizonytalanoknak tartják a válságból való (világméretű) kikapaszkodás jeleit, és inkább a kormányzati költekezés visszafogásában, mint az államok további eladósodásában látnak veszélyt. És ebben fő vitapartnerük nem más, mint az EB és az Európai Központi Bank (EKB). (A vita legújabb fejleménye Jean-Claude Trichet EKB-elnöknek az IMF-et támadó cikke a Financial Times július 22-i számában.)

Hazánk nincs csődközelben, de azért erősen eladósodott ország. Ezért az IMF nekünk nem javasol kormányzati túlköltekezést. Mégis, az elmúlt években árnyalatnyival kevésbé forszírozta a mi költségvetési hiányunk csökkentését is, mint az EB. A két intézménybe több ész szorult annál, minthogy e kérdésben nyíltan hajba kapjanak, de a különbség a tárgyalások során érzékelhető volt, pl. akkor, amikor tavaly tavasszal a Bajnai-komány elérte náluk az éves hiány-előirányzat felemelését 2,9 százalékról 3,9-re. Persze ezt a mai kormány illetékes miniszterei is tudják. És miután a kormányalakítást követően csak nehezen fogadták el, hogy a szigorú hiányszámokat (idén 3,8, jövőre 3 százalékot) tartaniuk kell, nem lenne meglepő, ha inkább az IMF-fel akarnának együttműködni, mint az EU-val. De, mint említettem, az IMF népszerűtlen, és beindult az önkormányzati választási kampány, ezért az sem meglepő, ha éppen a fordítottját teszik.

Melyik a helyes választás? Nos, ha nem lennénk erősen eladósodott ország, akkor tulajdonképpen fütyülhetnénk az EU-ra is, meg az IMF-re is. De a mi helyzetünkben midkettőt nagyon komolyan kell vennünk. IMF-ellenes nyilatkozatok előtt nem árt megfontolni a nemzetközi piacok várható reagálását (kamatban és forintárfolyamban). A devizahitelesek terheit az ősszel állítólag várható jelentős csökkentésig sem szerencsés mesterségesen növelni.

A szerző közgazdász, MTA Közgazdaságtudományi Intézet