Délután a kultúrközpontban kezembe került a környék programújságja, egy sor Duna–Tisza közi város rendezvényeivel. Nézem, hova lehetne – mozikon és hétvégi popeseményeken túl elmenni. Cegléden egy eseményt látok, valaki Krisztustól beszél. Nagykőrösön is valamilyen vallásos est az egyedüli lehetőség. A kiskunfélegyházi könyvtárban ezen a héten csak egy programot hirdetnek: előadást egy XIX. századi helyi plébánosról. Kalocsán az egyházmegye színjátszó fesztiválja zajlik. Mást nem találok. A kínálattal nem az a bajom, ami benne van, hanem ami nincsen.

Nagyszerű, hogy az egyházak teszik a dolgukat. De hol vannak a többiek? Kihalt volna a világi kultúra? Nincsenek „egyszerű” filmklubok, gimnáziumi vitaestek, író-olvasó találkozók? Minden másféle értelmiségi fórum, gyülekezőhely elolvadt, vagy föld alá húzódott volna? S ha esetleg így történt, akkor ez előfeltétele, vagy inkább következménye a parlamenti erőviszonyok átrendeződésének? Lehet, hogy rossz hetet választottam. Hogy máskor több az önálló hang. De akkor is úgy tűnik, hogy a nyilvános értelmiségi lét közterei a nagyvárosokhoz képest máshol gyorsabban kezdtek a politikai trendekhez adaptálódni.

A politikai átjelentkezésekhez idő kell: néhány hónapnál rövidebb, de néhány hétnél több. A megfelelő igazolások beszerzésével persze sokan nem vártak áprilisig, az még látszólag politikától távolibb terekben is legalább februártól folyt teljes gőzzel.

Kérdés, hogy az újnemzetiekből lehet-e, s ha igen, akkor hány fokozaton keresztül belső ember, insider? Valószínűleg a városi belső körökbe ilyen egyszerűen nehéz bejutni, ahhoz korábban kellett rajtolni, vagy valamit hozni a hálózatba, olyasmit, amit ott külön értékeltek. Akik csak mostanában próbálkoznak, legfeljebb valamiféle külső-belsők lehetnek. A most éppen győztes hálózatok külső peremeire igazolhatnak át. Ott nem kell mélyebben azonosulni, s ha nagyon fájdalmas lenne az illeszkedés, vissza lehet vonulni, lassan le lehet szakadni. S ha az egzisztenciális biztonságérzetek e külső tagságok nélkül is helyreállíthatóak, talán e virtuális köröktől is lehet távolodni.

Az új tagságok szimbolikusak, s a tagsági díjak nyilván nem egységesek. Valószínűleg sem a belépésre várók, sem a felvételi bizottságok nem tudják, hány istenes verses közszereplés kell ahhoz, hogy elnézzék, hogy valaki tanügyi előadó volt a szocik alatt? S mennyi kell, ha már ’89 előtt is ilyesmi volt? Meg mit jelent az „elnézés”: hagyják békében elvonulni, vagy azért megmaradhat valahol a város jobban pozícionált pedagógusai között? Ha az egyik oldal gyengébben kiépített, mert a városban is rövidebb ideig kormányzott, kisebbek a hálózatai és azok erősebben klánjellegűek. Ez a csapat csak a sajátjaiban bízhat, jobban zár, inkább összetart. Ha az elfoglalandó terület növekszik, a pacifikálásához elfogadhatnak segélycsapatokat, de a hálózatok kemény magjaiba nem engednek be újoncot.

Ilyen helyzetekben az elbizonytalanodott, megrendült biztonságérzetű középrétegekben négyféle típusreakció bukkan elő, persze inkább keverten, de úgy, hogy azért az egyik lesz igazán meghatározó. Szó lehet valódi, mindkét oldal által komolyan vett átállásról, mimikriről, fegyverszünetről szabad elvonulással, vagy relatíve szabad retorikai terek kiépítéséről. A valódi átállás nehéz, ezért ritka is. Mélyek a lövészárkok, kicsik a kapcsolati hálók, mindenki ismer egy adott település elitjében mindenkit. Talán jobban beveszik azt, aki a saját oldalán valakit le tud buktatni, de ezért sem várható túlzott hála, mert a másik oldal túl erős, s most nem nagyon szorul ilyen segítségre. De nincsenek illúzióm, mert az utolsó 60-70 évben minden rezsimcserénél volt feljelentéshullám, a kollégák, szomszédok együtt jókora tömeget adhattak fel. Mimikri. Azt hiszem ez most az átrendeződés alapváltozata.

A fegyverszünet, szabad elvonulással sok esetben inkább vágy, ritkán reális alternatíva, legfeljebb egyes nagyon lokális hadszíntereken. A gazdasági válság egyelőre nem múlt el, az értelmiségi munkaerőpiac öszszeszűkült, különösen a nagyvárosokon kívül, az állami munkahelyek általános ritkulása pedig tovább csökkentheti a nagylelkűséget. Ott lenne persze még a létező szabadságok maximális hasznosítása. A relatív verbális szabadság kijelölt gettókban, megmaradt nyilvánosságszeletekben, a civil szférában, nemzetközi kötődéseken keresztül. Kinek mi adódik. Működhetnek szakmai védővonalak. De a legelterjedtebb azért a mimikri lehet.

A biológiában, ahonnan a kifejezés származik, a mimikri üzenet egy másik szervezet felé úgy, hogy az első egy másik, harmadik jellemzőit képezi le. S vagy azt jelzi, hogy ő nem veszélyes, nem kell tőle rettegni. Vagy azt, hogy nem érdemes vadászni rá, mert nem ehető, rossz ízű, esetleg mérgező. A mimikri alapváltozatai közül hármat szoktak gyakrabban idézni. Ezeket halakon, hernyókon, pillangókon lehet leginkább megfigyelni. A batesi mimikrinél ártatlan fajok állnak össze, hogy így együtt még kevésbé tűnjenek ragadozónak, mint különkülön.

A Müller-félénél megnyugtató jelek kisugárzásáról van szó, míg a Peckham-féle mimikrinél a potenciális áldozatok számára mímelik az ártatlanságot. Az elnevezések XIX. századi biológusokat idéznek. A mi esetünkben a Peckham-változatról nyilvánvalóan nincs szó.Ma nem kifizetődő a batesi változat sem, amikor ártatlanok ijesztőnek és veszélyesnek álcázzák magukat, hogy a ragadozók megkíméljék őket. Nem is találkoztam most sehol vele. A mülleri modellben van kockázat, hiszen itt valamilyen szín felvételével egy másik fajt vagy környezeti elemet modellezek. S a ragadozó nálam is gyorsabban tanul, az új színt az átlagosnál gyakrabban támadja majd. A felfalatás valószínűsége erősödik.

Bhopha, a jeles hindu-amerikai kultúrakutató szerint a mimikriben van valamennyi az ellenállás potenciáljából is. Hiszen ahhoz tanulmányozni kell a másolandó hatalmi és kulturális jelenség gyenge pontjait, hogy biztonságosan hatástalanítani lehessen. A másolónak ehhez elvben nagyon jó megfigyelővé kell válnia. A mimikri persze a hasonulás tárgyáról torzító másolatot készít. Nem tudom, hogy ebből mit észlel a másolandó. Lehet, hogy annyira komolyan veszi magát, hogy tetszik neki a torzrajz, s maga is hasonlítani szeretne rá. Végül elkezdi maga is másolni azt a karikatúrát, amelyet róla, a tőle titkon rettegők rajzoltak.

Végül különböző hibridek is kialakulhatnak. Baloldaliak és liberálisok nemzeti konzervatív fedőszínekkel, amelyek azután a bőrről egyre mélyebben fekvő szövetekbe szivárognak le, nemzeti konzervatívok, akik lelkesen szeretnének ahhoz a torzképhez hasonulni, amelyet a baloldaliak rajzoltak róluk. Megszületnek a nemzeti-kozmopolita világképek amalgámjai.

Ebből a helyzetből elvben kétféle elmozdulás képzelhető el. Az egyik a progreszszív Magyarország elsvejkiesedése. A derék cseh katona minden utasítást teljesített. De minél inkább végrehajtott, annál jobban látszott, milyen badarok voltak a parancsok. E forgatókönyv valószínűsége azonban csekély. Nálunk csak véletlenszerűen létezik az az autonóm, polgári hagyomány, amelyre a cseheknél a Svejk-modell épült. És persze, valószínűleg a habsburg igazgatás is dekadensebb, magát kevésbé komolyan vevő volt, mint amelyik most összeáll.

A második esetben széthúz a mezőny. A mimikri kis része bejön. A mai mimikrinek lesznek olyan változatai, amelyek rövidebb távon a ragadozókat elijesztik, és nem kell túl sok energia a fenntartásukhoz. Ezek majd folytatódnak. Sokaknak azonban megint egy kicsit megnő a biztonságérzetük. Vagy azért, mert a ragadozók túlették magukat, vagy azért, mert őket véletlenül megkímélték. Ők egy ponton az álcázást feladják, s megindulnak különböző önszerveződéseik, hálózatosodásaik, saját hangjukon szólalnak meg. S persze, olyanok is sokan lesznek, akiknél a mimikri nem jött be, felfalják őket, végérvényesen eltűnnek a közösségi terekből. Erősebben szociobiológiai lények vagyunk, mint ahogyan azt be szoktuk vallani magunknak.

A szerző szociológus