A mézlobbi hálójában
– Pár szóban elmondaná a lényeget? – kérdeztem, mert nem szerettem volna, ha fölösleges köröket futunk.
– Nem telefontéma – vágta rá.
– Rendben van, hová menjek, hol lakik?
Az ismeretlen erre fölnevetett.
– Maga amatőr – heherészett. – Csak nem gondolja, hogy elárulom, hol lakom?
Ha nem, hát nem, vontam meg a vállamat, úgyhogy bevett szokásom szerint fölajánlottam neki egy semleges helyszínt, egy belvárosi éttermet, s kölcsönösen elmagyaráztuk egymásnak, hogyan fogjuk megismerni a másikat. Az emberem meglehetős pontosan érkezett. – Életbevágóan fontos dologról van szó, ami nagyon sok embert érint Magyarországon – huppant le mellém.
– Értem – nyugtáztam önkéntelenül, mire összerezzent, s azt kérdezte:
– Mit ért?
– Hát, ööö... – nyögtem –, ezt csak úgy mondtam. Tudja, olyan társalgásbeli kifejezés gyanánt.
Ekkor összehúzta a szemét, s végigmért:
– Nyomozgatott utánam?
– Dehogy – nevettem föl –, hiszen azt sem tudom, hogy kicsoda és mit akar.
Erre megnyugodott, még közelebb hajolt, s kibökte:
– A mézről van szó. Nagy bajok vannak a magyar mézzel!
Majd jelentőségteljesen, de némán méregetett.
– Aha, tehát baj van a mézzel – bólintottam további információmorzsákra éhesen, mire megint végigmért, s azt kérdezte:
– Honnét tudja?
– Mit?
– Hogy baj van a mézzel.
– De hiszen ön mondta.
– De ön megerősítette! Hallott valamit?
Kezdtem elveszíteni a türelmemet, de azért viszonylag higgadtan azt válaszoltam:
– Én csak jeleztem, hogy figyelek önre. Nyugtáztam, hogy mit mond, érti?
Erre rápislantott az asztalon heverő mobilomra.
– Aha, tehát nyugtázta –suttogta. – Ezzel azt akarja mondani, hogy fölveszi a beszélgetésünket a telefonjával?
– Dehogy veszem – ráztam meg a fejem. – Egyébként is csak a nagy semmit rögzíteném.
– Méghogy a nagy semmit? – csattant föl. – Ön szerint az semmi, hogy Magyarországon hamisítják a mézet, s ennek sokezernyi család esik áldozatául?
Igyekeztem türelmesen elmagyarázni:
– Ha önnek információi vannak nagy tételben történt mézhamisításról, az engem roppant érdekel, ez valóban téma. De ahhoz, hogy meg tudjam írni, előbb információkat kell szereznem.
– Na végre, hogy megértette! – kiáltott föl boldogan.
– Tehát?
– Mit tehát? – néztem rá.
– Mi az első lépés? – érdeklődött izgatottan. – Hogyan próbál információt szerezni egy igazi újságíró?
– Először is úgy, hogy most önnel beszélgetek.
– Velem? – hűlt el. – De hiszen én nem hamisítok mézet!
– De ön mondta, hogy vannak információi, nem? Ön az első számú forrás.
Erre megvetően végigmért, s kijelentette:
– És még ön nevezi magát újságírónak. Azt akarja, hogy én dolgozzak maga helyett? Én vigyem a vásárra a bőrömet?
– De hát akkor miért akart velem találkozni? – kérdeztem, mire sejtelmesen bólogatott:
– Hát ez az... Azt hiszi, hogy elsőre kiteregetek mindent? Honnét tudjam, hogy ön nem a titkosszolgálattól van?
Ekkor közöltem, hogy végeztünk. De nem lepődött meg.
– Tudtam, hogy úgysem meri megírni ezt a bomba sztorit – legyintett gúnyosan.
– Biztosan magát is lefizette a mézlobbi!
– Hát persze – dünnyögtem, mire rám nézett, s azt kérdezte elkerekedett szemmel:
– Te jó Isten! Még el is ismeri?!