A felsőoktatási tandíjak ügye régóta borzolja a kedélyeket. 1998-ban a Bokros-csomag egyik záróeleme lett volna az egységes felsőoktatási tandíj. Emiatt az akkori kormánypárt sok szavazót veszített. Később ügydöntő népszavazáson a nép egyértelműen a tandíj ellen foglalt állást, jó időre megpecsételve annak sorsát.

A nemzeties pátosztól áthatott közfelfogás szerint a tandíj csupán sarc, amivel a kormány igyekszik betömködni az államháztartás szivárgó lélekvesztőjének réseit. Ezt az elterjedt közfelfogást igyekszem itt megcáfolni, megadva a kritériumokat is, amelyek mellett a tandíj összeegyeztethető a társadalmi igazságossággal.

A rendszerváltás után a felsőoktatás keretei gyors ütemben tágultak. 1990 előtt a felsőoktatásba való belépéshez viszonylag folyamatos, elkötelezett felkészülés kellett, ma viszont az egyetemek még azok előtt is tágra nyitják a kapukat, akikről világosan látszik, hogy nem fognak a diplomáig eljutni. Ezt a fejkvótaalapú finanszírozás még ösztönzi is, hiszen az egyetemek ugyanannyit kapnak két, fél úton kihulló hallgatóért, mint egy végző diplomásért.

A rendszerváltás előtt az egyetemisták viszonylagos garanciát láthattak arra, hogy lesz állásuk. Nem kellett tehát felelősséget érezniük aziránt, hogy a választott pályára van-e társadalmi szükséglet. A rendszerváltás idején nem mondtuk ki világosan, hogy a szélesebb lehetőségek nagyobb felelősséggel is járnak. Ha bárki bármit tanulhat, akkor ez kockázatot is jelent, nevezetesen a társadalom nem olyan arányban és számban igényel felsőfokú végzettséggel rendelkezőket, ahogy azokat az oktatás kibocsátja. A humán végzettségűek túlképzése aggasztó méreteket öltött, miközben a műszaki értelmiség és a reáltárgyakat oktató tanárok száma alacsony. Az egyén szabadságának a növekedésével az egyéni vágyak és a társadalmi igények egyre távolodtak egymástól.

A mai nyitott világban magyar diplomával a világon bárhol szerencsét lehet próbálni, mert a magyar diploma értéke viszonylag magas, s a magyar állam semmiféle utazási és munkavállalási korlátozást nem alkalmaz. A külföldre kerülők egy része lényegében csak tanulmányútra megy, és visszatérésükkel az ország szakmai ismeretekkel és munkakultúrával gyarapodik. A baj azzal van, hogy a magyar nemzeti jövedelemből drágán kiképzett szakemberek egy része teljes aktív pályájával nálunk gazdagabb országok nemzeti jövedelmét gyarapítja.

Eklatáns példa a szakorvosoké. Egyes adatok szerint egy egész évfolyamnyi szakorvos hiányzik az egészségügyből. Felvetődött ennek kapcsán, hogy vagy a szakorvosok külföldi munkavállalását kellene korlátozni, vagy a külföldre távozóktól a képzési költséget kellene visszaigényelni. Az orvostársadalom persze joggal hördült fel. Miért az orvosokon kell elverni a port, más diplomások képzése talán ingyen volt?

A vita bizonyos közjogi vonatkozásai viszont rejtve maradtak. Egy jogállamnak alapelve, hogy szerződéses viszonyt utólag egyoldalúan megváltoztatni nem lehet. Ha egy hallgató úgy kezdte meg az egyetemi tanulmányokat, hogy képzési költségről szó sem volt, akkor csak önkényesen és jogtalanul lehet a képzés költségét meghatározni és azt visszakövetelni.

Mi választja el a fenti bekezdés fogalmait a tandíjtól? Semmi, eltekintve attól, hogy a „képzési költség” a fenntartó terhe, míg a tandíj a hallgatóé. A diplomások képzésének költsége azonban az egész társadalomé, a képzettséggel megszerzett haszon viszont gyakran kizárólag egyéni. Hol itt a társadalmi igazságosság?

A fenti visszásságok egy részét a tandíj orvosolhatná. Tulajdonképpen csak a sorrenden fordítunk: nem utólag, hanem előre számszerűsítjük a juttatás értékét. A tandíjat fizető diák már nem a képzés alanya, hanem a megrendelője, így a hallgatói befolyás az oktatás színvonalára megerősödhet. Az egyetemek a tandíjjal a költségvetéstől, s ezáltal a politikától legalább részlegesen függetlenné válhatnának.

A tandíj tükrözhetné az egyes képzési irányok oktatásának a költségét is. Szemben a mai rendszerrel, ahol a műszaki és természettudományos képzések normatívái egyáltalán nem mérvadóak más képzések költségéhez képest, tandíjas rendszerben a különbségeknek felszínre kell jönniük.

A tandíj lehetséges forrása elsősorban a tanulmányi kölcsön. A tanulmányi kölcsönön keresztül jogilag és pénzügyileg kezelhető adósságviszony keletkezik a diák és az ő „szponzora”, a bank között, miközben az intézmény és az állam költségei megtérülnek. A rendszer kezelhetősége azon múlik, hogy miként segítjük hozzá az egyént a kölcsön törlesztéséhez. Ennek egyik útja a tandíj visszacsatornázása a diáksághoz ösztöndíj formájában. A másik út az, hogy az állami segítség utólag vehető igénybe akkor, amikor a diplomás hazai környezetben, a diplomát ténylegesen megkövetelő munkakörben dolgozik.

A sikertelen tanulmányok esetén fennálló visszafizetési kötelezettség komoly felelősségi elem. Az egyénnek számot kell vetnie azzal, hogy meddig képes kilátástalan vágyakat kergetve próbálkozni a diplomaszerzéssel.

Ma a társadalmi szemlélet még mindig az, hogy az induláshoz „kell egy papír”. Nem szaktudás, nem piacképes képzettség, hanem – papír. Luxusdiplomák tömege keletkezik csak azért, mert a diploma presztízst jelent. Ilyen esetben miért nem az fizet a képzésért, aki a végzettségével semmilyen módon nem járul hozzá a magyar társadalom jobbá tételéhez?

Évek óta hangoztatott tény, hogy túl sok felsőoktatási intézményünk van. Minthogy tandíjas rendszerben a hallgatóság létszáma a jelenleginél kisebb lenne, a felsőoktatás volumene ott csökkenne, ahol a megszerzett végzettség a munkavállalásban nem jelent előnyt. A piaci elemek érvényesülésétől nem kellene rettegnünk.

Gyakori érv a tandíj bevezetése ellen, hogy aki eddig diplomát szerzett, az miért nem fizet. Miért csak a következő generációkat sarcolnánk meg? A válasz egyszerű: sarcról szó sincs, ha a diplomások juttatásaiban megfelelő ellentételezés van. A lényeg a társadalom tehermentesítése a nem hasznosuló képzések költségétől. A tandíjat ellenzők érvei hasonlítanak a szerencsejátékoséhoz, aki mindig ugyanazt a kombinációt játssza, akármennyit is veszít, és a veszteség egyre csak halmozódik. Hasonlóan dagad a társadalom veszteségfolyama is minden elvesztett diplomással. A tandíj csupán lehetővé teszi a költségek áthárítását – ott, ahol a támogatás nem bizonyul indokoltnak.

Érdekes átgondolni azt is, hogy a külföldön érvényesíthető előnyt biztosító diplomák megszerzését támogatjuk, a csak hazai környezetben elismertethető felsőfokú tanfolyamokért pedig kivétel nélkül mindenki fizet. Miért?

Hasonlítsuk az oktatást a lényegében piaci alapon működő élsporthoz. A sportoló az egyesületével szerződést köt, és a „képzése” miatt kötelezettségei keletkeznek. Amikor a sportoló külföldre szerződik, a befektetett tőke visszatérül. Befektetés történik, és haszon realizálódik. Míg azonban a külföldre szerződő sportoló által hagyott űr nem okoz a társadalomban működési zavarokat, az ország szellemi elitjének elszivárgása annál inkább, elsősorban a viszonylag nagy állami közreműködéssel működő szférákban. Miért kellene akkor a diplomaszerzést „járandóságnak” tekintenünk?

Miközben a diplomás-minimálbéren keresztül adminisztratív eszközökkel próbáljuk megteremteni a diplomások megbecsülését, a világ más részén ezt megteszi a piac is: a diplomás olyan bérért helyezkedik el, amiből a tanulmányi kölcsönét vissza tudja fizetni. A diplomások anyagi elismertsége így mintegy automatikusan biztosítva van.

Nem a diplomákat, hanem a különösen nagy hozzáadott értéket teremtő, felsőfokú tudást igénylő tevékenységeket és iparágakat kellene támogatni. Extraprofit ugyanis amodern világban legális és fenntartható módon csak ebből képződik.

A diplomások folyamatos elvándorlásával társadalmunk állandóan lefejeződik: a legjobb szakembereink egy részét elveszítjük, és egyre nagyobb terhet ró a társadalomra a szellemi elit újratermelése. A jelenlegi rendszerrel csak az agyelszívás forrásországa és a fejlett világ támogatója lehetünk .

A magyar munkaerőpiacról hiányzó diplomásokat elsősorban a szomszédos országokból áttelepülő magyar diplomásokkal pótoljuk. Lefölözzük a határon túli magyarság értelmiségét, holott tudjuk, hogy egy nemzeti kisebbségnek az anyanyelvet beszélő szellemi vezető rétegét újratermelni sokkalta nehezebb, mint az anyaországban a többségi nemzetnek.

Tandíjra tehát szükség van, de csak megfelelő kompenzáló intézkedésekkel együtt.

A szerző kémia-fizika szakos tanár, tudományos kutató

– Most már a jövőjüket építik hölgyek, urak! Ne felejtsék a szólást: amit Jancsi megtanult, Herr Johann se felejti!