„Lesz-e a bolsevista kutyából demokratikus szalonna?” Ezt a kérdést tette föl Tamás Gáspár Miklós 1988-ban. Lesz-e a bolsevista kutyából orbánista szalonna? Így módosult a kérdés az évek során. A válasz: de mennyire! Mi több, ez napjaink kedvenc szalonnája. Heves történelmi megbékélés tanúi vagyunk. A megbékélés kétféleképpen jöhet létre. A történelem elhallgatása és eltorzítása, avagy a történelemmel való katartikus szembenézés által. A Fidesz az egyik tenyerén az ’56-ban halálra ítélt Wittner Máriát hordozza, aki a hóhérok képviselőjének tekint mindenkit, akinek bármilyen köze volt a megtorlásokat irányító párthoz.

A Fidesz másik tenyerén Pozsgay Imre ül, aki az akasztások évadán kvázi náci ellenforradalomnak minősítette ’56-ot, s ahogy a rákosisták a nyilasoktól tanulták, a magyarosítás előtti név felidézésével hajította ki a magyarságból „Mindszenty-Pehm Józsefet”. Nagy Imréről pedig úgy vélekedett, hogy „szellemi képességeit ugyan csak egy adó-végrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban”. (Petőfi Népe, 1957. február 15.)

Pozsgay véleménye az idők során változott. 1989 őszén már máshol látta a terrorveszélyt. A Fideszben és szövetségeseiben: „akik itt népszavazás, vagy akármilyen címen bekapcsolódtak most a magyar politikai életbe, azok terrort akarnak létrehozni”. (Egy év után, választás előtt, Bíró Zoltán beszélgetése Pozsgay Imrével, Püski, 1990, 32. o.) A Fidesz azért is támogatta az államfővé választását megakadályozó népszavazást, mert az volt a véleménye, hogy elnöksége a kommunista állampárt hatalomgyakorlásának folyamatosságát jelentené. Pozsgay mint az állampárt jogutódjaként, vagyonának örököseként föllépő MSZP vezetője fájdalommal konstatálja, hogy pártjától még a népszavazást elutasító MDF is távol tartja magát, holott fölismerhetné, „hogy egy markáns és politikai tényezőként is jelentős baloldali párt nélkül jobboldali diktatúra lesz Magyarországon” (uo. 38. o.).

Mostanában nem fél ilyesmitől. Más dolga van, Orbán Viktor felkérésére az új alkotmányon dolgozik. Azt nyilatkozza a legvéresebb szájjal komcsizó napilapban, hogy azért is kell az új alkotmány, mert a régit még a „kádárista Országgyűlés” hagyta jóvá, és „azok kezére játszik, akik az ország lerombolásán és kifosztásán fáradoztak”. Hogy konkrétan miként játszik a kezükre, arról semmit nem tudunk meg. De azt tudjuk, hogy az a kádárista Országgyűlés, melyet Pozsgay emleget, pont úgy táncolt, ahogy Pozsgay a kádárista állampárt frontembereként fütyült, és pont úgy szavazta meg az alkotmányt, ahogy azt Pozsgay a saját legnagyobb megelégedésére az ellenzéki pártokkal kialkudta.

Fosztogatással akkoriban leginkább Pozsgay pártja foglalkozott, az állampárti vagyon átmentése volt az egyik legfőbb gondjuk, ezért is szerepelt a népszavazás Pozsgay által leterroristázott fi deszes és szabad demokrata szervezőinek követelései között, hogy az állampárt számoljon el a vagyonával. A vagyonátmentésekkel, avagy a titkosszolgálati visszaélésekkel kapcsolatos „botránykeltést” Pozsgay idézett interjújában szintén a terrorhoz vezető alantas ellenzéki taktika részeként bélyegezte meg.

Hirtelenjében ennyit tehettünk azért, hogy a történelmi megbékélést a történelmi igazság alapjára helyezzük.