Ami minket, határon túli magyarokat a leginkább érint, az a tanügyi törvény módosítása. Az új törvényszöveg ugyanis előírja, hogy a magyar államnak támogatnia kell a magyarországi iskolák határon túli magyar iskolákkal való kapcsolattartását, a magyarlakta területekre irányuló iskolai kirándulásokat, illetve a kölcsönös megismerés egyéb módozatait.

Az intézkedés célzata érthető, hiszen Magyarországon nemzedékek nőhettek föl anélkül, hogy a határon túl élő magyarokról akárcsak tudomást szerezhettek volna. Az anyaországi és az utódállamokban élő magyarok kulturális és történelmi összetartozása nem számított értéknek, sőt a sajtó a többségi nemzeteket úgymond provokáló kapcsolattartási törekvéseket gyakorta állította be veszélyforrásként, azaz negatív értékként. S mivel a társadalmi értékekhez erőteljes érzelmek is társulnak, nem véletlen, hogy a magyarországi népesség egy (a határon túliakhoz családi kapcsolatokkal sem kötődő) részében az ellenérzések válhattak uralkodóvá.

Az új intézkedések és általánosságban véve az új magyar politika megfogalmazott célja ezeknek a torz beállítódásoknak a lebontása, s a fiatal nemzedékek tudatának kiigazítása, az összetartozás-érzés pozitív erkölcsi értékként való rögzítése.

A mai nemzedékekben (határokon onnan és túl) azonban tovább élnek a régi reflexek. Sokakban merül fel a kérdés, hogy ezek az intézkedések a szomszédos államokban nem fogják-e rontani a kisebbség és a többség viszonyát. Hogyan reagálnak a szlovákok és a románok „a belügyekbe való beavatkozás” eme újabb gesztusára? S ha a törvényt szövegező politikusok alapfeltevése helyes, azaz a magyar népesség a sok évtizedes ideológiai nyomás következtében közömbös vagy épp ellenséges a határon túli magyarokkal szemben, nem fogják-e ezek az intézkedések szembefordítani a magyar állampolgárok többségét a kormányzat törekvéseivel, azaz a törvények nem éppen ellenkező hatást érnek-e el, mint ami a szándékuk lett volna?

Az persze már önmagában is figyelemre méltó, hogy magának a törekvésnek a létjogosultságát ma már egyetlen politikai erő sem vitatja. Lendvai Ildikó is maradéktalanul támogatta a törvény célkitűzéseit. Ma már a kifogásaival is egyetérthetünk. Azt kifogásolta, hogy a kormányzatnak nemcsak a határon túli magyar közösségekkel való kapcsolattartást és összetartozás-érzést kéne erősítenie, de a Magyarországon élő társadalmi és kulturális kisebbségek közti kapcsolattartást és állampolgári összetartozás-érzést is. Csupán azt tarthattuk sajnálatosnak, hogy a volt szocialista pártelnöknek csak a hatalom elvesztése nyitotta föl a szemét. Amíg hatalmon volt, nem sok szót fecsérelt a határon túli magyarokra, a Székely himnusz iránti (általam pl. egyáltalán nem osztott) rajongásának sem igen adott hangot.

Akkortájt inkább ama (Franciaországban is csupán Sarkozyt eredményező, de minálunk európaiként aposztrofált) liberális nézettel azonosulhatott, miszerint a nemzet az állampolgárok közössége – és semmi több. Egyetlen olyan mondatára nem emlékszem, melyben arra utalt volna, hogy az állampolgári nemzet és a kulturális nemzet ugyanannak az éremnek az eltérő oldalai, ezt emlékezetem szerint csak Sólyom László tette meg. Mára, úgy tűnik, Lendvai Ildikó is ráébredt arra, hogy Sólyom László, s – hogy csak egyetlen nyugati nevet említsek – a fenti mondat eredeti változatát megfogalmazó Anthony D. Smith talán szintén européer. S mivel a nyelvi-kulturális határok csak a legritkább esetekben esnek egybe az államhatárokkal, a megoldás nem a kisebbségek franciás asszimilálásában, mint inkább a kulturális közösségek – akár határokon is átívelő – egységének elismerésében és törvényes szabályozásában rejlik.

Az expártelnöknek abban is igazat kell adnom, hogy a kulturális összetartozás érzésének erősítése önmagában még nem megoldás, s valóban a kulturális közösségek közti feszültségek növekedéséhez is vezethet. Ahhoz, hogy ez ne következzen be, az államnak a határokon belüli közösségek közti kapcsolattartást is támogatnia kell. S nyilván nem csakMagyarországon. A környező államok vonatkozásában is szorgalmazni kéne a többség és a kisebbségek közti kapcsolatok normalizálását, egymás kölcsönös megismerését, sőt egymás nyelvének elsajátítását is. S ebben szintén Magyarországnak kéne példát mutatnia. Effélének azonban nyoma sincs. Sem a kormánypárti politikusok, sem Lendvai Ildikó szövegeiben.

Mindössze annyi történik, hogy az egyik szélsőséges nézetet (az állampolgárság nevében folytatott asszimiláció igényét) a másik szélsőséges nézet (a kulturális közösséghez való tartozás jegyében folytatott asszimilációé) fogja úgymond felváltani. A szocialisták a határon túli magyarok problémáit próbálták szőnyeg alá söpörni, a Fidesz–KDNP a határon belüli magyarokkal, azaz a nem magyar (egészen pontosan: nem kizárólag magyar) kultúrájú népességekkel tenné ugyanezt.

Sajnos retorikájától függetlenül az öszszes magyar kormány ezt tette. Öngyilkos módon (lásd a szélsőségek felerősödését) és ráadásul sikeresebben, mint az úgynevezett utódállamok. Közismert (de legalábbis annak kéne lennie), hogy 1919 után a magyarországi nem magyar népesség aránya nagyjából ugyanaz volt, mint a Romániában élő nem román népességé. Azóta a Magyarországon élő nyelvi kisebbségek gyakorlatilag eltűntek.Magyarországon az egyetlen nyilvánosan is beszélt nyelv a magyar. Romániában hál’ istennek nem egészen ez a helyzet. A Jobbik ma már elérkezettnek látná az időt a kulturális kisebbségek felszámolására is. Ha jó magyar akar lenni, minden magyarnak az árpádsáv magyarjává kell szépülnie. (Kérdés persze, hogy ha mindanynyian jó magyarok leszünk, ki fog összetartani bennünket?)

Az egynyelvűség és egykultúrájúság (ilyen szó nincs is) semmilyen szempontból nem előny. Éppen megfordítva. Ma már számos nyugat- és kelet-közép-európai kutatás bizonyítja, hogy a kisgyerekkorban elsajátított szimmetrikus (azaz anyanyelvi szintű) két- vagy többnyelvűség nemcsak nem rontja a majdani felnőttek intellektuális képességeit, de látványosan javítja is. Nemcsak anyanyelvi kompetenciájuk javul (éppen a kontrasztív hatásoknak köszönhetően), de a hétköznapi élet alternatíváinak azonosítása és a rájuk alapozott döntések meghozatala szempontjából is lekörözhetik egynyelvű társaikat. Az anyanyelvi szintű két- vagy többnyelvűség a kimagasló intellektuális képességekkel rendelkező állampolgári közösségek kialakításának egyik legmegbízhatóbb és nem utolsósorban legolcsóbb útja. Ezt a lehetőséget kihagyni nemcsak a kulturális, de az állampolgári nemzettel szemben elkövethető legnagyobb bűn is.

Ennek felismeréséhez azonban, úgy tűnik, rendkívül súlyos politikai vereségekre van szükség. Hadd legyünk optimisták: ha így folytatja, a Fidesz–KDNP is a legjobb úton van efelé.

A szerző újságíró, Sepsiszentgyörgy

Marabu rajza