Gondolom, Orbán Viktor számára is – csak nehogy meggondolja magát. Mert van abban valami, amit a cikkíró arról írt, hogy „a magyar jobboldal Oroszország-ellenes volt, amióta az eszét (eszméjét) tudja”. Bár Keskeny Ernő, volt moszkvai nagykövetünk legutóbbi elemzésében éppen azt idézte fel, hogy például az Antall-kormány merőben pragmatikusan állt a kérdéshez, és bizony definiálni kellene az „Oroszország-ellenes” terminust is. Hogy akkor itt most russzofóbiával (esetleg szovjetfóbiával), avagy a hivatalos Oroszország elleni érzülettel vádoljuk-e a jobboldalt? Utóbbi esetben ugyanis hirtelenjében Marxszal is egy csapatban találják magukat, amit, ugye, aligha kívánhatnak. Untig elég vagyunk mi, russzisták is.

De hát értem én, hogy itt egy publicisztikáról van szó: nem a szavakon kell lovagolni, hanem az értékeken. Ilyen érték például, hogy „Demokratikus hatalom is üzletelhet autoriter tekintélyúrral. De kizárólag úgy, hogy érezteti vele: ez csak biznisz, nem szimpátia.” Nem akadok itt most fenn olyan népi igazmondáson, hogy aki valami bűzös dologhoz nyúl, az bűzös lesz maga is, hiszen egy magát szabadelvűként öndefiniáló publicistának nem okvetlenül kell rusztikus erkölcsöket vallania.

Itt annak a külpolitikai gondolkodásnak az esztétikumán gyönyörködnék el egy pillanatig, amely komolyan gondolja, hogy egy partnert le lehet nézni, meg lehet alázni, majd undorodva el lehet a pénzét fogadni. Vegye ezt megtiszteltetésnek. Hát van egy rossz hírem, kedves szabadelvű barátaim. Az élet bizony már megint bonyolultabb. Senki nem örül annak, ha „rokonszenvünkből egy cseppet sem kaphat”, de amúgy elvárjuk tőle az üzleti korrektséget. Ilyenkor inkább a kevésbé „értékcentrikus” konkurenciával üzletel, s ha véletlenül fölénybe kerül, azt legközelebb könyörtelenül érvényesíti.

Mondhatjuk erre, persze, hogy ha magas erkölcsiségről, az értékekről van szó, akkor holmi dollármilliárdok nem számítanak. Magam sem lennék a nemzettel való kufárkodás híve.

Inkább az értékeinkről essék hát szó. Sosem értettem, hogy a szabadelvű sajtó miért drukkol az amerikai Nabucco-lufinak, miért szorít olyan lelkesen a militáns Szaakasvilinek, és miért gondolja, hogy az iraki öldöklés a demokráciát szolgálja. Talán csak nem arról a végtelenül leegyszerűsített világképről van szó, amely szerint ha valami amerikai, az jó, nem azért, mert jó, hanem mert amerikai, s ha valami orosz, akkor az rossz – nem azért, mert rossz, hanem mert orosz.

A kettős mércéről beszélek tehát. Arról, hogy a nyugati világ sehogy sem akarja észrevenni magát. Nem óhajt szembenézni saját bűneivel és a világ rosszabbodásában viselt felelősségével. Ehelyett elhárít és másokra mutogat. Kioktat és megbélyegez. Ez azonban egyre szánalmasabb, karikatúraszerű szerep. Elemzésre, önvizsgálatra és mások tiszteletére lenne inkább szükség. Nincs atlanti felsőbbrendűség, civilizációs fölény. Eltérő kultúrák vannak, globális érdekek, egymás értékeinek tudomásulvétele és tiszteletben tartása. Rég eljátszotta a Nyugat a világ tanítójának, a nagy fehér embernek a szerepét, úgyhogy elkelne egy kis alázat – és nem mellesleg egy kis áldozatvállalás, hogy a szegénységet ne csak bombázza, de finanszírozza is. Ráférne ugyanez szabadelvű honfitársaimra is – oroszügyekben (is).

Valójában nem (csak) Papp László Tamással vitatkozom. Ö tette/teszi a dolgát becsülettel. Közír oroszokról és másokról. Ideje lenne azonban általában is feltenni a kérdést, hogy mit ért el a liberális publicisztika/politika a Bush-irányvonal „elvhű” kiszolgálásával. (Nem kell mondani: az értékek nevében.) Mindösszesen behelyettesítette az USA-t a Szovjetunió helyébe. Ott a szocializmus, itt a demokrácia lett a lózung. Mindkettő mögött világhatalmi törekvések. Csakhogy amíg a Bush-rezsimtől megváltak az amerikaiak, addig itt nem került sor eszmei korrekcióra, a félretájékoztatott, manipulált olvasók megkövetésére. Mondjuk ekképpen: bocsánat, rosszul tudtuk, nem Oroszország támadta meg Grúziát. Vagy: elnézést, híreinkkel ellentétben mégsem találtak tömegpusztító vegyi fegyvereket Irakban, és demokráciává lőni sem sikerült eddig őket. Az állampolgárok persze enélkül is tudják, hogy az egypólusú világ vitustáncáról szól, és az olaj körül forog a történet, de értékelik, ha legalább nagykorúaknak nézik őket. Aztán beballagnak a szavazófülkébe, behúznak egyet, és annyi a balliberális gondolatnak.

Lehet persze, hogy az emberek gondolják rosszul, és helye van az Oroszország-ellenességnek annak ellenére is, hogy a magyar lakosság 65 százaléka helyesli a magyar–orosz gazdasági kapcsolatok élénkítését, és csak 5 százaléka ellenzi azt. Mert hát az emberek olyan gyarlók és pragmatikusak. Az elvont értékek nehezen törnek utat a mindennapi gondok útvesztőiben. Az értelmiség dolga, hogy „őrizze a lángot”. Én ugyan sosem voltam olyan elitista, hogy ezt a tételt magamévá tegyem, de elismerem, hogy van valamelyes létjogosultsága egy ilyesfajta okfejtésnek.

Annál nagyobb a felelőssége az ilyen szerepre vállalkozó írástudónak. Van elég bajunk egy kétharmados „demokráciában” elég, ne uszítsunk még magunkra idegeneket is! A polgári liberalizmus és a nemzeti liberalizmus közötti átjárásnak persze természetes ideológiai táptalaja a russzo-(szovjet)fóbia, és mindezek mögött az antikommunizmus. De gyakorló „moszkovitaként” jól tudom, hogy aki oroszozik, az rögtön kommunistázik is. Viszont aki szeret kommunistázni és oroszozni, attól a cigányozás és a zsidózás sem áll távol. Felhívnám erre tisztelt liberális barátaim figyelmét. A rasszizmus nem ismer határokat, még kevésbé csak keleti kiterjesztésű. A mai magyar liberalizmus identitásválságában bal felé kívánja lezárni sorait, és így szükségképpen jobbra tájékozódik. Ezt nagyon megnehezítheti, ha a mai magyar jobboldali centrum (jelen pillanatban itt helyezném el Orbán Viktort) normális viszonyra törekszik az oroszokkal. Ez ugyanis lehetetlenné teszi a baloldal és a szélsőjobb „összetolását” oroszpolitikájuk kapcsán. Mindez pedig egyrészt azt példázza, hogy a kommunistázás már nem elég a politikai szövetségkötéshez, másrészt hogy politikai és ideológiai szembenállás ellenére is lehet nézetazonosságra kerülni bizonyos kérdésekben. Különösen ha azok nemzeti érdekeinkkel kapcsolatosak.

Mert a józan oroszpolitika nem a szélsőjobb és a baloldal összekacsintásán alapul, hanem nemzeti konszenzus kérdése. Nem kellene önként kiiratkozni belőle.

A szerző történész, az ELTE Russzisztikai Központ vezetője