Büntetlenség vagy börtön? Van másik!
Kizárólag olyan lopások minősülhetnek az értékhatár alatt szabálysértésnek, amelyeket nem üzletszerűen, nem sorozatosan, nem bűnszövetkezetben, nem visszaesőként követtek el, s melyek során nem rongáltak meg semmit, nem alkalmaztak erőszakot tárgy vagy személy ellen, nem hatoltak be illetéktelenül sehová. E szabálysértések elbírálásáért fog a kedves adófizető az átlagos kárértéknél jóval többet fizetni.
De ez még semmi, mert az elkövetőket ezentúl akár 60–90 napra is be lehet kasztlizni, egy elítélt két hónapos fogsága pedig átlag félmillió forintba kerül! A kár megsokszorozásának ez a legegyszerűbb és legbiztosabb módja. Annál is inkább, mert a börtön a legalkalmasabb hely arra, hogy a piti tolvajból komoly bűnözőt neveljenek. S ha úgy vélné a kedves és vérmes olvasó, hogy egy szabálysértésért még kényszermunka is járhatna, azt már biztosan nem véli, hogy a tyúktolvajok jellemzően olyan képzett egyének, akikkel havonta nettó negyedmilliót érő munkát lehetne végeztetni.
Tudjuk, szerényen élő áldozatnak az apró bűncselekmény is súlyos, és a kisebb bűncselekmények tömege is pokollá teszi az életet. De minél kínzóbb egy probléma, annál kevésbé érdemes primitív módon nekimenni. Nemcsak az esztelen pazarlás miatt, de azért sem, mert a nekimenés a szembenézést helyettesíti.
Három dologgal kellene szembenézni. Egy: nincs példa rá sehol a Föld kerekén, hogy tartósan elfogadható közbiztonságot lehessen teremteni az „underclassban” és környékén, arrafelé, ahol a társadalomtól elszigetelt, a konszolidált polgári létre esélytelen emberek élnek. Ahol a helyzet javult, emögött mindig hatalmas, több évtizedes integrációs munka, polgárosodási folyamat áll. Aki az erre való pénzt, erőt és figyelmet látványakciókra szórja szét, kizárólag a saját népszerűségének használ, de annak se sokáig.
Kettő: hiányzik az a helyi közegbe beágyazott felderítő gyakorlat, amellyel a bűnözésből élőket az alkalmi szabálysértőktől el lehetne különíteni. Ha a bűnözőket csak szabálysértőkként lehet felelősségre vonni, mert a sorozatos cselekményekből legfeljebb egyet-egyet lehet rájuk bizonyítani, akkor nyilván fölerősödik az a képtelen igény, hogy minden alkalmi szabálysértőt bűnözőként kezeljenek.
Három: pénzbírság vagy dutyi – ezt a két szankciót ismeri a magyar köztudat és gyakorlat. Ahol nincs pénz, ott a bírság nem működik. Tehát: büntetlenség vagy börtön, ezt a képtelen választási lehetőséget látja maga előtt az igazságés biztonságszerető polgár a szabálysértők, az alkalmi tolvajok, a rongálók esetében is, mert nem tud semmit a helyreállító büntetési kultúráról, az Európa-szerte ismert, hatékony szankciókról, a hasznos tevékenységgel járó közösségi jóvátételről, a tevékeny megbánásról, a pártfogó felügyeletről, a tettes és az áldozat közötti mediációról. Azokról a büntetési formákról, melyek nem erősítik a társadalomtól való elszigeteltséget, hanem oldják.
