Hack Péter: A Fidesz és a bankrabló filozófiája
A rendszerváltás kudarcát nehéz vitatni. Magyarország 1990-ben még a keleti blokk egyik legjobb helyzetben lévő országa volt, mára a sereghajtók közé tartozik az EU-hoz csatlakozott volt szocialista országok között. Kutatások bizonyítják, hogy mind a demokratikus intézményrendszer, mind a piacgazdaság és az EU-csatlakozás megítélésében a magyarok a legelégedetlenebbek Kelet-Európában. Ráadásul a többi visegrádi ország adatai azt bizonyítják, hogy ezt a folyamatot lehetett viszonylag jól is menedzselni.
A kudarchoz vezető húsz évben, a balodal és a liberálisok 12 évig kormányoztak, a jobboldal 8 évig. A kialakult helyzetért a felelősség is ilyen arányban oszlik meg. A szocialistáknak és a liberálisoknak esélyük sincs arra, hogy újra politikai tényezővé váljanak, amíg őszintén szembe nem néznek azokkal a hibáikkal, melyek az országot válságos társadalmi, és gazdasági helyzetbe sodorták.
De önbecsapásra épül az a jobboldali politika is, amely azzal hitegetimagát és választóit, hogy a kialakult helyzetért kizárólag a baloldali kormányok felelősek.
Az új többség törvényhozási lépéseiből az a látszat keletkezik, mintha a problémák egyik forrása a „rákosista alkotmány” volna. Az új országgyűlés nyolc hete alatt öt alkotmánymódosítást fogadtak el, és bár a Fidesz választási programjában erről egy szó sem volt, ma már tudjuk, hogy jövő tavaszra lesz új alkotmány, de legalábbis preambulum.
Ezek a lépések azt a látszatot keltik, mintha az alkotmány, vagy annak egyes rendelkezései vezettek volna a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata által megfogalmazott helyzethez, az ország „kiszolgáltatottságához, eladósodásához, szegénységéhez, valamint mély lelki, politikai és gazdasági válságához”. Ez az értelmezés valótlan.
Kétségtelen, hogy kétharmad birtokában könnyebb alkotmányt farigcsálni, mint a valódi problémákra valódi válaszokat találni, de ettől a válságokat előidéző problémák nem fognak megszűnni.Mivel az alapállítás, miszerint a hatályos alkotmány rákosista, hamis, a következtetés is az, miszerint az új alkotmány csak jobb lehet. Az sem igaz, hogy a kormánytöbbségnek lenne politikai felhatalmazása az új alkotmány elfogadására.
Ez csak akkor lenne meg, ha az új alkotmány koncepcióját a választási programja részévé tette volna a Fidesz, és a választók ennek ismeretében szavaztak volna rá. Az a gyakran hallott érv, hogy a választók kétharmadnyi mandátumhoz juttatván a Fideszt, feljogosították az alkotmányozásra is, olyan, mintha egy fegyveres bankrabló arra hivatkozna, hogy neki van engedélye a fegyvertartásra, tehát azt tesz a fegyverrel, amit akar.
A rendszerváltás alkotmányos forradalmának egyik legfontosabb intézménye az 1990. január 1-je óta működő Alkotmánybíróság, melynek döntései, a halálbüntetés eltörlésétől, a kárpótlással, az igazságtétellel, az abortusszal kapcsolatos döntésektől, a Bokros-csomagot érintő határozatokon keresztül a rendőrség túlhatalmát kordában tartó döntéseken keresztül a vizitdíjjal, vagy az azonos neműek házasságával kapcsolatos döntésekig vitákat váltottak ki, de le is zártak olyan politikai vitákat, amelyek az AB döntése nélkül éles, egyes esetekben talán tragikus és megoldhatatlan konfliktusokhoz vezettek volna.
Lényegét tekintve az AB betöltötte alkotmányos funkcióját, nem tévedhetetlenül és nem kritizálhatatlanul, de hozzájárult a jogállam kiépítéséhez, az alapjogok védelméhez. Jellemző, hogy a politikai pártok, amikor ellenzékben voltak, előszeretettel fordultak hozzá az alkotmányos jogok védelme érdekében, és sokszor sikerrel is jártak. Mind a közvélemény-kutatások eredményei, mind az Alkotmánybírósághoz érkező beadványok nagy száma azt jelzi, hogy a szervezet alapvetően jól működik, és élvezi a polgárok bizalmát.
Ami nem működött jól, az a bírák jelölésének és választásának rendszere. Az alapító atyák arra törekedtek, hogy a hatalmi ágakat elválasszák, és megteremtsék a hatalmi ágak egyensúlyát. Ennek érdekében az eredetileg tizenöt fősre tervezett testület első öt tagját még a szabad választások előtt választotta meg az Országgyűlés (két ellenzéki, két MSZMP-s és egy konszenzusos jelölttel), majd a második öt főt a szabad választásokat követőenmagalakult Országgyűlés választotta azzal, hogy a fennmaradó ötöt az 1994-es választások után kell megválasztani. Ennek a bonyolult folyamatnak éppen a hatalmi ágak elválasztása volt a célja, nehogy egy adott többség saját embereivel töltse fel a bíróságot.
Kétségtelen, hogy a jelölés és a választás szabályai az 1990-es parlamenti helyzethez voltak szabva, amikor a jelölőbizottságban három kormánypárti, három ellenzéki képviselő volt, és a kormánytöbbségnek nem volt kétharmada. Erről a szabályról azóta kiderült, hogy a képviselőcsoportok változó száma és a parlamenti többség változó arányai miatt nem mindig működik jól, bár az Alkotmánybíróság húsz év alatt egyszer sem lett működésképtelen.
A jelölés szabályainak megváltoztatásával a jelenlegi többség megszűntette az együttműködés kényszerét az ellenzékkel (a Nemzeti Együttműködés erre nyilván nem terjed ki), és ezután csak olyan jelöltre lehet majd szavazni, aki a mindenkori kormány bizalmát élvezi, ráadásul a jelenlegi parlamentben az ilyen jelöltet meg is lehet választani. Ezzel a kormánytöbbség alapjaiban ásta alá az AB függetlenségébe és pártatlanságába vetett bizalmat.
A helyzetet az teszi igazán súlyossá, hogy az alkotmánybírók újraválaszthatóságát nem szüntették meg. A nemzetközi szakirodalomban teljes egyetértés van abban, hogy a bírák határozott idejű választása és újraválaszthatósága súlyosan veszélyezteti a függetlenségüket. Hogyan lehet bárkit is megygyőzni arról, hogy egy újraválasztás előtt álló bíró döntésében semmilyen szerepet nem játszik az, hogy a döntése növeli, vagy csökkenti újraválasztásának esélyét? (Ez ügyben a szocialistáknak nincs alapjuk a jelenlegi kormány kritizálására, hiszen korábban két bíró újraválasztására éppen az ő javaslatukra került sor.)
Az 1990-ben létrejött Alkotmánybíróság két lényeges elemben tért el a Kádár-rendszer hanyatlása idején 1984 és 1989 között működő Alkotmányjogi Tanácstól. Az egyik, hogy az Alkotmánybíróságnak szemben a tanáccsal, joga van megsemmisíteni az alkotmányellenesnek nyilvánított jogszabályt, a másik, hogy a tagjai nem a hatalom bizalmi emberei voltak. Eddig.
Az Alkotmányjogi Tanács elnöki tisztét az a Korom Mihály töltötte be, aki korábban az MSZMP KB erőszakszervezetekért felelős titkára volt, s már Rákosi idején is fontos pozíciókat töltött be.
A kormánytöbbség az Alkotmánybíróságot nagy lépéssel közelebb vitte a Kádár-rendszer bábjaként működő Tanácshoz, mivel az AB jelenlegi kilenc tagja közül életkora alapján hét újraválasztható lesz mandátuma lejártakor, ezért az ő döntésükre – esetleg legjobb akaratuk és szakmai lelkiismeretük ellenére is – az az árnyék vetülhet, hogy azzal újraválasztásuk esélyeit igyekeztek javítani.
Van tehát egy húsz éve lényegében jól működő intézmény, amely a rossz jelölési-, és választási szabályok ellenére is betöltötte küldetését. Most a rossz szabályok kijavítására hivatkozva egy még rosszabb szabályozást hoznak létre, s ezáltal már nemcsak a jelölés és a választás szabályai lesznek roszszak, hanem az AB függetlensége és pártatlansága is megszűnik.
Nem igaz, hogy ne lett volna jó megoldás. A köztársasági elnök, amikor a jogszabályt visszaküldte az Országgyűlésnek, javaslatot is tett egy eltérő modellre, amelyben az alkotmánybírókat nem a pártok jelölnék, hanem a jelölésben szerepet kapna a köztársasági elnök és a legfelsőbb bíróság elnöke is. Korábbban az is felmerült, hogy a jelölésben az Akadémia elnöke, vagy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, illetve az Országos Ügyvédi Kamara is szerepet kaphatna.
Sokkal jobb lett volna, ha a jelölés folyamatát a törvényhozó eltávolítja a kormánypártoktól és általában a politikai szereplőktől, s egy olyan jelölő testületet hoz létre, amely távol áll a közvetlen pártakarattól, és, mivel konszenzussal hozza döntéseit, a tagok együttműködésre vannak benne kényszerítve.
Nem elég a politikai többségtől eltávolítani a jelölés folyamatát. Azt is el kell kerülni, hogy megismétlődjön az előző ciklusban tapasztalt hercehurca, amikor a köztársasági elnök jelöltjeit (például az országgyűlési biztosok esetében) rendre leszavazták. Elképzelhető lenne ezért egy olyan konstrukció is, mint amelyben az Emberi Jogok Európai Bíróságának bíráit választják: ott a jelölő bizottság minden helyre három jelöltet állít, akiket a törvényhozás illetékes bizottsága nyilvános ülésen meghallgat.
A meghallgatáson a bizottság döntést nem hoz, csak lehetővé teszi a tájékozódást mind a képviselőknek, mind pedig a közvéleménynek. Egy komolyan vett meghallgatás a jelölési folyamatot átláthatóbbá is tenné a jelöltek korábbi munkásságának és szakmai teljesítményének nyilvános mérlegre tételével.
A meghallgatás után kerül sor a parlamenti szavazásra, amelynek első fordulójában az a jelölt lesz megválasztva, aki a szavazatok kétharmadánál több szavazatot kap. Ha nincs ilyen, akkor három napon belül második fordulót kell tartani, ahol már azt a jelöltet is megválasztják, aki a szavazatok több mint felét megkapja. Ha ilyen sincs, akkor a harmadik körben a legtöbb szavazatot kapott jelölt lesz megválasztva.
Annak megelőzésére, hogy az országgyűlési többség úgy hiúsítsa meg a kormányt ellenőrző és korlátozó bíróság tagjainak megválasztását, hogy egyszerűen nem tűzi napirendre a jelöltekről történő szavazást, be lehet iktatni egy olyan szabályt is, amely szerint, ha a jelöléstől számított harminc napon belül az Országgyűlés nem választja meg az új bírót, akkor az Alkotmánybíróság sorsolással választ a jelöltek közül.
Az újraválaszthatóság lehetőségét pedig haladéktalanul meg kell szüntetni.
Az Alkotmánybíróság csak egy a felhozható példák közül. Hasonló terjedelemben lehetne bebizonyítani, hogy miért hibás az a politika, amely a jelszavak szintjén a korrupció elleni fellépést prioritásként kezeli, de törvényalkotási lépések sorával csökkenti a közpénzek mozgásának átláthatóságát, és felszámolja olyan, a korrupció elleni fellépésre hivatott szervezetek függetlenségét, mint az Állami Számvevőszék, vagy a Gazdasági Versenyhivatal.
Önmagában a változtatás nem jelent javítást. Sőt az eddig elfogadott változások már rövid távon is súlyos károkat okoznak. A változást akaró választókat pedig nem fogja megnyugtatni, ha a rosszmegoldásokat roszszabbra cserélik.
A szerző jogász
