Sikeres azonban egy fontos tekintetben, hiszen a zsidó közösségek érdemi beszélgetést nem szoktak folytatni, a beszélgetésnek pedig fontos szerepe lenne. Bár Vári György és Vajda Károly (Vallási vezetők nem próféták, június 28.) szándékunkat, írásunk legfontosabb állítását félreértette, ez a félreértés legalább élesen rávilágít a beszédhelyzet, közös diszkurzív terünk korlátaira. Váriék önkéntelenül az évtizedes közhelyre mutatnak rá, miszerint a habermasi értelemben vett nyilvános térben megjelenő nyilvános szerepek torzító hatása a nyilvános megszólalás lehetőségeinek korlátait is jelenti.

Drámai az a felismerés számunkra, hogy a zsidó közösség egy csoportjának képviselőiként nem tehetünk általános, a zsidó közösség megosztott, de ezzel együtt sokszor belterjes világának hatókörén túllépő állításokat az önérdek-érvényesítés vádja nélkül.

Pedig írásunknak éppen ez lett volna a mondanivalója. Arra hívtuk fel a figyelmet, hogy elengedhetetlen a hatalomtól független egyházak (tágabb értelemben a civil szervezetek és az önálló egzisztenciák) részvétele a társadalmi diskurzusban, megszólalása, iránymutatása etikai/erkölcsi és szociális kérdésekben. Nem mint abszolút, mindenkire kötelező érvényű „törvényhozó” (ezért Vári és Vajda terjedelmes alkotmányhivatkozása is céltévesztés), hanem egymástól akár eltérő, de feltétlenül tartalmi, viszonyítási alapot képző tanítás.

Írásunk is éppen ennek az általunk meghatározott célkitűzésnek igyekezett megfelelni. Olyan témában fejtettük ki a véleményünket, mely nem a zsidó közösség belügye, hanem a társadalom általános mentális higiéniáját egészében érintő kérdés.

Kétségtelen, hogy az egyházak, illetve vallások közszereplésének problémája minket zsidókat is érint (ez adott okot a cikkünkben felhozott, saját – zsidó – belügyeinkre vonatkozó kritikánknak is), de nem ez szolgáltatja a téma központi jelentőségét. Feltehetően sokan másképp gondolkodnak a felvetett kérdésről, de éppen ez egy ilyen diskurzus elindításának lényege. Mily’ szomorú, hogy ehhez képest Vári és Vajda írása visszaszorult arra a felvetésre, miszerint bizonyára itt is valamilyen zsidó belharc lehet az EMIH és a Mazsihisz között a háttérben.

Pedig a belső érdekeken túlmutató, tartalmat közvetítő, az egész társadalom számára érthető kommunikáció a zsidó hitközösségek és irányzatok esetében kiemelten fontos lenne. Az előző cikkünkben kifejtett pozitívumok mellett, nekünk zsidóknak azért is feladatunk ez, mert ha azt akarjuk elérni, hogy zsidóságunk, zsidó hitvilágunk ne valamilyen titokzatos tabu, előítéletekkel kezelt misztikus, szabadkőműves összeesküvés rémképeként jelenjen meg nem zsidó (és gyakran zsidó) honfi társaink szemében, akkor mindent meg kell tennünk, hogy az egész társadalmat érintő kérdésekben is megszólaljunk és kifejtsük a zsidó álláspontot. Nem véletlen hogy olyan nagy társadalmi érdeklődést kiváltó kérdésekben, mint például a drogfogyasztás, a nemi sterilizáció, az őssejtkutatás, a szervátültetés vagy a civil áldozatok Izrael háborúiban, az EMIH hosszabb és rövidebb formában publikálta a zsidó teológia álláspontját a nagy nyilvánosság számára. Milyen hasznos lenne, ha a Vári és Vajda által említett „vallásos, neológ zsidó szemlélet” is nyilvánosságra hozná közérthető álláspontját e kérdésekben (már ha az az EMIH által kifejtettől eltér). Ez ugyanis már csak a „sokszínű” zsidó vallási élet kommunikálása szempontjából is hasznos volna. Mennyivel célravezetőbb lenne ez, mint az EMIH – amúgy inkább a nacionalista szélsőjobb retorikájából megszokott – „orosz–amerikai” gyökereiről való elmélkedés.

Most pedig nézzük néhány mondatban Vári és Vajda néhány kritikai megjegyzését:

Váriék „az EMIH felekezetpolitikai érdekeit” sejtik írásunk sorai mögött. Az elmúlt évtizedek elhibázott zsidó politikájával szembeni kritikánkra pedig azt vetik fel, hogy minket „nem terhel a kommunista időszak hibáinak kérdése”.

A dialógus peremfeltételeinek kijelölése szempontjából fontosnak tartjuk, hogy túllépjünk a Kádár-rendszer sorok között olvasó, szövegértelmező, „ideális olvasójának” paradigmáján. Mint kiderül, ezen írás szerzői valóban csak hírből ismerik a kommunista rezsim hatalmi technikáit, manipulatív beszédmódját, sorsokat nyomorító önkényét. Ennek okán alapvető elvárásként támasztjuk, hogy mondatainkat, állításainkat úgy értsék, ahogy az a magyar nyelv grammatikai és szintaktikai szabályai szerint kézenfekvő. A mi kulturális közegünkben a rejtett szándékok stratégiája nem más, mint a kínos múlt terhe, melyet nemcsak meghaladni, de egyenesen kisemmizni kívánunk. Ha egyházunk érdekeit szeretnénk képviselni, akkor az nem rejtett szándék, hanem, legalábbis reményeink szerint, közérthető magyar nyelvű mondatok formájában hangzik el. A korrumpálatlanság, a diktatúra mechanizmusaitól való érintetlenség sem nem erény, sem nem érdem, de vétekként semmilyen módon nem használható érv.

Váriék továbbá azzal érvelnek, hogy „alkotmányjogilag… nem tüntethető ki a monoteista vallások személyes istenképzete anélkül, hogy ne sértenénk meg a más istenképzeteket valló polgártársaink önérzetét.”

Abszurd, sőt egyenesen téves a felvetés, miszerint az alkotmánynak és az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának tiszteletben tartásán túl bármely egyháznak/vallási szerveződésnek saját elveit egyenlőnek kellene tartania más egyházakéval/vallási szerveződésekével. Ez a kinyilatkoztatás tartalmának tökéletes relativizálása lenne. Vajda és Vári a vallási meggyőződések tétjét vonják ezzel kétségbe, pedig mindketten nyilván tudják „vallásos, neológ zsidó szemléletük” alapozottságával, hogy itt lényeges, a személyes élet kiteljesítése és nem kevésbé a metafizikai határvonalak kijelölése szempontjából óriási jelentőségű különbségekről van szó.

Amúgy is tökéletesen kontextuson kívüli az alkotmány szövegének bevonása a jelen diskurzusba. Talán szövegünkből is kitűnt, hogy nem politikai párt alapítására szólítjuk fel a vallási vezetőket/ szervezeteket, hanem a feltehetőleg mélyen interiorizált értékrendjük nyilvános megjelenítésére.

Váriék záróakkordja arról ironizál, hogy „a próféták hagyományára épülő politizálás pártpolitikától függetlenül számon kérné a mindenkori hatalmon a szegénység elleni küzdelmet, az esélyegyenlőség garanciáit stb…”

A szegénység, a kirekesztés vagy a szociális egyenlőtlenség elleni küzdelem az általunk képviselt vallási-kulturális hagyományban cselekvés tárgya. A rászorulók megsegítése, a társadalmi mobilitás hiányát szociális okokból tapasztalók felemelése értelmezésünkben a cselekvés és nem a beszéd terrénumába tartoznak, teljes fedésben a prófétai hagyománnyal. Cikkünk, bár nem központi, de hangsúlyos állítása volt az öngondoskodó, független, intézményeit önállóan fenntartó egyház ideája. Az általunk tételezett ideális helyzetben a karitász eszményének legfontosabb letéteményesei az egyházak, melyek akár az államtól függetlenül, annak esetleg elmaradó támogatása nélkül is képesek társadalmi küldetésük teljesítésére.

Dr. Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija

Bodnár Krausz Dániel filozófus, EMIH-vezetőségi tag