A halál nem vitapartner, mert csak azt az egyet tudja mondani: nem. (Örkény István: Rózsakiállítás)

Az érettségi találkozók, különösen túl az ötvenötödiken, jó alkalmak arra, hogy szembetűnjön öregedésünk, észleljük szellemi hanyatlásunkat és testi sorvadásunkat. Az előttünk jártak és az utánunk jöttek halálhírével szinte naponta találkozunk, ha még van erőnk és kedvünk a médiumok információözönére figyelni. „Hosszú szenvedés után” – mondja a legtöbb híradás, és szenvedéstől meggyötört, csontsovány arcot mutat a médium: megette, majd elpusztította a kór. Miként jutott el a végső percig, mi maradt emberi tartásából, méltóságából, melynek elismertetéséért oly sokat küzdött? Kórházi ágyon, csövekkel, gépeken, pelenkázva, ketteskeként várta-e a kaszás eljövetelét?

„Ne ily halált adj Istenem” (ágyban párnák közt) – mondotta „lánglelkű” ifjú költőnk! „Ne olyat, mint néki jutott” – kiáltjuk bele sokan a visszhangtalan semmibe! De akkor milyet? Hát ez itt a szinte megválaszolhatatlan kérdés. A választ orvosként, polgárként, öregemberként, én is keresem. Mit tehet itt és ma az, aki az emberi méltósága elvesztésétől retteg?

A Lajtán túli világban, ha az „embernek” végleg elfogyott minden esélye a gyógyulásra, ha az életereje és az életben maradásához fűződő érdeke is tovatűnt és elérkezettnek érzi az időt az önkéntes elmenetelhez, kérheti orvosa segítségét, hogy egyszerűen és fájdalommentesen vethessen önkezével véget életének. Idehaza azonban csak ugorhat, vagy lóghat. Ha valaki segít néki, odaát elfogadják, hogy szükséghelyzetben cselekedett. Idehaza, Európa e téren legszigorúbb törvényében ötévi börtönnel fenyegetik, akár orvos, akár rokon, akár barát. Nálunk az önkéntes távozásnak csak ez a brutális, embertelen útja létezik? Elméletben nem, a gyakorlatban igen.

Az 1997. évi egészségügyi törvény előtérbe helyezte a betegjogokat és az emberi méltóság megőrzésének kötelezettségét. Lehetővé tette, hogy, ha félünk a ránk várótól, és rendelkezni akarunk eljövendő sorsunkról, akkor megtehessük ezt. De csak elméletben tehetjük.

Az emberi élet végére vonatkozó, egészségügyi kérdésekkel foglalkozó rendelkező nyilatkozatot a magyar szaknyelv „élő végrendelet”-nek nevezi.

Olyan, a mindennapi élet tapasztalatait és az orvosi gondolkodást mellőző szabályozást alkottak a jogászok, ami működésképtelenné tette ezt az akkor igen korszerű törvényhozói akaratot. A törvényhozó arra az esetre, ha betegségeink miatt már nem lennénk képesek érdekeinket érvényesíteni, lehetővé tette, hogy élő végrendeletet alkossunk.

Ebben rendelkezhessünk egészségügyi ellátásunk határairól (gép – nem gép, kórház – otthon stb.), és megnevezhessük azt a személyt, aki további sorsunkról helyettünk döntést hozhasson akkor, amikor mi már nem leszünk erre képesek. Ahhoz, hogy érvényesíthető legyen ez a végintézkedésünk, közjegyző előtt kell nyilatkoznunk, aki erről okiratot állít ki, nem kevés pénzért.

Ahhoz, hogy a közjegyző ezt a nyilatkozatunkat elfogadja, elmeorvosi szakvéleményt kell hoznunk, miszerint épelméjűek vagyunk. Ha helyettes döntéshozót bízunk meg, akkor őt is elmeorvossal kell megvizsgáltatni, hogy nem őrült-e. Ha a kezelésről kórházban kívánunk lemondani, megvizsgáltatják elmeállapotunkat, „bizottság” elé állítanak, majd három nap múlva újra megpróbálnak lebeszélni döntésünkről, mielőtt „jóváhagyják” élő végrendelkezésünket. Emberséges ezt tenni a vég felé közeledőkkel? Hol van itt az önrendelkezés joga, a döntés szabadsága?

Vagyonomról s más ügyeimről saját kezűleg írt, vagy két tanú előtt leíratott és általam aláírt végakaratom érvényes végrendelkezés. Nem kell hozzá elmeorvosi tanúsítvány. Az egészségi állapotomra vonatkozó végrendelkezésemhez kell. Ez szerintem nemcsak embertelen, hanem alkotmányellenes is, hiszen leszármazottaim és felmenőim egy részét kizárja a helyettes döntéshozók közül.

Miért kell ilyen értelmetlen és bürokratikus, sőt alkotmányellenes akadályokat gördíteni a végintézkedésem elé. Miért nem bízhatom meg a gyerekeimet, akiket épeszűnek és döntésképesnek tartok, akik hozzám a legközelebb állnak, akik ismerik életemet, elveimet és elvárásomat az életem végéről azzal, hogy megkíméljenek az orvosi technikának esetleg értelmetlen, ezért szükségtelen alkalmazásától, a terápiás túlbuzgóságtól és a végső időszakban a számomra oly fontos emberi méltóságom elvesztésétől!?

Még az egészségügyi törvény biztosította szegényes lehetőség sem közismert. A közvélemény nem ismeri az „élő végrendelet” elkészítésének feltételeit és módját. A közjegyzőket ritkán keresik fel ilyen kívánsággal, egy részük nem is tudja, mit kell ilyenkor tennie. A kezelés visszautasításának a lehetőségét az orvosok többsége sem ismeri, és ezért, ha találkozik ilyen igénnyel, tehetetlen, megrémül az esetleges nem cselekvésének a jogi következményeitől, ezért inkább nem veszi figyelembe az erre vonatkozó kéréseket. Nem elégegy – a maga idejében haladó szellemű, a korát megelőző – törvényt meghozni, azt egyszerű eszközökkel végrehajthatóvá és széles körben ismertté is kell tenni.

Az orvoslásban a technikai eszközök térhódítása és végsőkig történő alkalmazásának a lehetősége sokakban rémületet és félelmet kelt, joggal. A szakmai fórumokon ismételten felvetődött annak az igénye, hogy szakmai segítséget nyújtsanak azoknak, akik élni kívánnak a törvény biztosította joggal. Sokan fontosnak tartják, hogy ésszerűsítsék és életszerűbbé tegyék az élő végrendelet szabályozását. Ez már a törvényhozók új csapatának a felelőssége.

A szerző orvos