Ki vitatná, hogy elsősorban a gazdaság élénkítése húzhat ki bennünket a csávából, de még ez sem érhető el valamiféle társadalmi megegyezés, békésebb közélet nélkül. Az ellenségeskedés, a megosztottság, aminek az elmúlt években elszenvedői voltunk, az ország jól felfogott érdekében tovább már nem folytatható. Abba kellene végre hagynunk a gyűlölködést, az ember ember általi megkülönböztetését színe, származása és politikai nézete alapján. Ennek megvalósításában jelentős szerepe van a médiának. Az áhított megbékélés nyilvánvalóan nem jelentheti azt, hogy megszűnnek a demokráciára jellemző politikai viták, hogy az ellenzék elnémul, de azt sem, hogy a korrupt, a törvénytelenségeket elkövető tisztviselőket – ha ez eddig még nem történt meg –, a bíróságok nem vonják felelősségre.

Politikai boszorkányüldözésre azonban nincs szükség. Számomra ma is rejtély, hogy a százmilliárdos banki veszteségek okozói különböző kormányzati ciklusokat átívelően hogyan úszhatták meg néhány milliós büntetéssel, és hogyan lehet az, hogy a Kulcsár-ügyben gyakorlatilag alig van elmozdulás. És sorolhatnám tovább. Mindenesetre aligha szolgálja a korrupció, a pénzügyi csalafintaságok elleni harcot és a társadalom megnyugvását, ha a bíróságok ítélete elképesztően hosszú ideig elhúzódik, amikor már egyesek arra próbálnak rábeszélni bennünket, hogy felejtsük el a sok évvel ezelőtt elkövetett visszaéléseket. A közelmúlt történéseinek fényében az eddigieknél lényegesen hatékonyabb ellenőrzést kell bevezetni az állami vállalatoknál, a hivatalokban, a pályázati pénzek kezelőinél.

Bármely párt, így a Fidesz nagy győzelme is a párthoz vonzhat olyan elemeket, akiknek elsődleges céljuk, hogy a politikát meglovagolva meggazdagodjanak. A bűnözésre hajlamos személyeket korántsem a pártok színe, inkább az anyagi haszon reménye motiválja.

A megbékélés érdekében emelte fel a szavát Kristóf Attila is a Magyar Nemzetben (Elmélkedés múltról és jövőről, április 26). A hazai újságírók közül talán ő az egyetlen, aki a nagy sorsfordulók ellenére ötven éve ugyannál a lapnál dolgozik. Nem ír róla, de feltehetően nem kevés erőfeszítést kellett tennie, hogy megőrizze azt az irányvonalat, amelyet a lap alapítója, Pethő Sándor vallott és meghatározott. A lap életében kétségkívül a rendszerváltozás hozott drámai változást, bár sokáig kérdéses volt, hogy az újság milyen szellemiséget követ. Kristóf Attila kiemeli, hogy az újság – számos buktató után – Orbán Viktor kormányzása alatt „került biztos, »konzervatív« kezekbe, s a Napi Magyarországgal történt egyesülés után, teljes nyíltsággal vállalta azt a szerepet, amelyet a polgári eszmerendszer és a nemzet érdekeinek képviseletében mindmostanáig, egyre nagyobb szakmai hozzáértéssel és elkötelezettséggel végez”.

Legfontosabbnak azt tartja, hogy „Orbán Viktor azt is képes volt kimondani: a Magyar Nemzet a mi lapunk”. Ebben egy pillanatig sem kételkedhetett az, aki az elmúlt nyolc esztendőben követte az újság írásait, politizálását. A mai napig rejtély, hogy egy hasonló értelmű kijelentés miatt (Egy konzervatív töprengése a választás után, Magyar Hírlap, 2006. április 29.) miért kellett a lapnak a Hír Tévével együtt jelen írás szerzője ellen (aki egyébként azt megelőzően több mint száz publicisztikát közölt a Magyar Nemzetben) négy pert indítania, kérve letöltendő szabadságvesztés kiszabását (Börtönbe velem, Népszabadság, 2006. augusztus 9). Rejtély, már csak azért is, mert e sorok írója annak idején részt vett a Fidesz vezetői és az értelmiségiek között folytatott néhány beszélgetésen, ahol – többek között – a média helyzete és az akkori két jobboldali lap összevonásának kérdése is előtérbe került.

Kristóf Attila fejtegetésében megemlíti, hogy „2000 óta felnőtt egy új jobboldali, konzervatív újságíró nemzedék, mely… a közbeszéd meghatározója lett... és a Gyurcsány-éra volt a Magyar Nemzet legharcosabb időszaka”. Ezt a tételt sem tagadhatja senki, függetlenül attól, hogy ezt a „harcos időszakot” az emberek – politikai beállítottságuktól függően – különbözőképpen ítélik meg.

Nem szabad azonban megfeledkezni egy másik fontos időszakról, a ’98 előtti évekről sem, amikor a Fidesz arculatváltását követően néhány, a régi rendszerben „tiszta” maradt konzervatív értelmiségi – mérsékelt hangnemben (!) – rendkívül aktív munkát fejtett ki a lap hasábjain a ’94-es választáson meglehetősen szerény eredményt elért párt jobboldali elfogadása és erősödése érdekében. Ebben az időszakban még szárnyát sem bontogatta a fent említett újságíró nemzedék és az a politológus gárda, amelyik ma – szakértői szerepben – a különböző tévécsatornákon és az írott sajtóban nap mint nap elemzi az eseményeket, s függetlenként vagy valamelyik párt szolgálatában próbálja az olvasók nézeteit befolyásolni.

Kristóf Attilának azt a gondolatát – politikai hovatartozástól függetlenül – mindenki csak üdvözölheti, hogy a jövőben „nincs mamelukság, csak a jó, okos, tisztességes kormányzat támogatása. Nincs megkülönböztetés, még árnyalati sem, magyar és magyar között. Nincs cigány- és zsidókérdés, magyar kérdés van, és közös jövő. Eljött az ideje annak, hogy a Magyar Nemzet mértéktartó, befogadó, szakmailag és erkölcsileg feddhetetlen legyen”.

Ezzel az ars poeticával mint a lap régi olvasója, volt külső szerzője és megtámadottja messzemenően egyetértek. Némiképp azonban zavarban vagyok, mert mindmáig abban a tudatban voltam, hogy ha a másik oldal hívei nem is, de az újság munkatársai meg voltak győződve arról, hogy ezeknek az elvárásoknak a lap már eddig is megfelelt. Amennyiben mégsem ez volt a helyzet, őszintén remélem, hogy sikerül a kitűzött célt elérniük: az újság rövidesen olyan hiteles és tekintélyes lesz, mint a példaképnek tekintett Neue Zürcher Zeitung vagy a Frankfurter Allgemaine.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja

A cikk közlésétől a Magyar Nemzet elzárkózott