Párizsra vetette vigyázó szemét a kormányzat, amikor az új nemzeti földbirtok-politika eszközeit és az azokkal megsegítendő társadalmi célcsoportjait meghatározta. A francia modellben erős és a napi adásvételekben is meghatározó szerepű földalap működik, a deklaráltan támogatott vállalkozói kör pedig a családi alapon szerveződött gazdaságoké.

A kormány szabályozástervezete pontosan erre rímel: a Nemzeti Földalap minden vásárlásra felkínált birtokdarab olyan első számú vevőjelöltje lehet, amely az ígéretek szerint rendre megfizeti a piaci árat, a megszerzett területek pedig elsősorban a magyar családi gazdaságokat erősítik majd. Lesz demográfiai-szociális földprogram is: az a gazdálkodó, aki gyermekeket nevel (sőt: vállal), további egyéb kedvezményekkel is számolhat, mert ezzel a jogalkotók szerint erősödni fog a falu népességmegtartó ereje, ami szintén kívánatos társadalompolitikai cél.

Ki ne érthetne e nagy ívű tervekkel egyet? Oly cél ez valóban, minőt óhajthat a kegyes. Kár, hogy az ilyen elképzeléseknek – ha már Hamlettel szólunk – ritkán lesz engedelmes szolgája a rideg való.

Vissza tehát a földre, és jósoljunk onnan: a jelenlegi viszonyok között legfeljebb tervezgetni lehet a szaporodó családi gazdaságokra épülő agrárjövőt, megvalósítani aligha. Még akkor sem, ha az EU (pontosabban elődszervezete) még az ilyen szervezetek kiemelt támogatását rögzítette első alapokmányában – azóta ugyanis eltelt bő ötven év, és kissé megváltoztak a dolgok. Akkor Európa élelmiszerhiánnyal küzdött, ezért tömegeket kellett rávenni, hogy „életpálya-szerűen” gazdálkodjanak. Ekkor kezdődött az európai családi gazdálkodás bő harmincéves szárnyalása, amely a kilencvenes évek elején a piacidegen mennyiségi és jövedelemtámogatások nyomán keletkezett vajés tejhegyek árnyékában halt el.

Azóta üzleti verseny van, mégpedig kőkemény. Németországban az elmúlt másfél évtizedben a családi gazdaságok bő harmada alakult át valamilyen üzletileg átláthatóbb vállalkozási formába, vagy szűnt meg válás vagy olyan halálozás után, ahol az örökösök nem akartak földdel-állattal foglalkozni. És ezen a ponton bizony gyorsan juthatnak eszünkbe a mi lehangoló, vidéken is érvényes családjogi statisztikáink – ingatag, vitákkal teli tehát a közeg, amelyre birtokpolitikát tervez a jogalkotó.

Elég sok pénzzel persze felül lehet írni még a legkárosabb szociális trendeket is. Már persze, ha van. A Nemzeti Földalap földbérleti bevétele biztosan kevés ehhez. Ha csak tízezerrel akarjuk növelni a gazdálkodó családok számát, akkor is háromszázmilliárdért kellene az államnak földet vennie, hogy életképes birtokhoz juthassanak. És még ha akadna is ennyi forint, van-e ennyi család, amely ma Magyarországon húszéves távlatokat, de főként biztos megélhetési lehetőséget lát a gazdálkodásban?

Tíz évvel ezelőtti emlékek kísértenek. Az első Orbán-kormány akkor hihetetlenül kedvező feltételekkel kínált földet e célcsoportnak, ám a várakozásokhoz képest kevesen éltek a lehetőséggel. (Soha nem mondta ki pontosan senki, vajon miért.) És most sem lesz másként.