Ez az első hallásra méltányosnak tűnő megoldás több kérdést is felvet. Nézzük először a könnyebbeket.

Igazságos megoldás-e, ha a középosztályba tartozó, több tízezernyi devizahitelest a köz pénzéből segíti meg az állam? Van-e jól megindokolható oka annak, hogy a kormány csak a devizahiteleseken segítsen, ám a forintban eladósodottak csak szívjanak tovább? Érdemes-e a devizaadósságokat a mostani nagyon kedvezőtlen árfolyam mellett forintra váltani? Hosszú távon segíti-e a kapitalizmus játékszabályaihoz való alkalmazkodást egy olyan nagyszabású akció, amely anyagilag jutalmazza azokat, akik – bármilyen okból – helyzetükhöz képest túlzott anyagi kockázatokat vállaltak? Erre a négy kérdésre minden közgazdász nyugodt szívvel nemmel válaszolhat. Az is egyértelműnek tűnik, hogy a kormány ezt az alapot nem úgy kívánja létrehozni, hogy egyidejűleg más területeken csökkenti a kiadásokat. Ha ez így van, akkor ebből az is következik, hogy a magánadósok megmentését államadósságból fogja majd finanszírozni a kormány. Biztos, hogy ez a jó irány?

Persze ezek a fentebbi kérdések nem újak, magánbeszélgetésekben, a médiában már hónapok óta napirenden vannak. Van azonban két sokkal nehezebb kérdés is, amin – gyanúm szerint – még sem a politikusok, sem a szakmai előkészítésen gondolkodó kormányapparátusok nem gondolkodtak el.

Az első nehéz kérdés az, hogy százalékos formában számolva mekkora extra kedvezményt kell adni ahhoz, hogy a családok az állam javára lemondjanak a tulajdonról, ha egyszer már korábban úgy döntöttek, hogy a hitelező banknak nem adják vissza az ingatlant. Különösen nehéz jó szabályokat kitalálni akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az ingatlantulajdonosok a telket és/vagy a lakás egy részét nem hitelből, hanem a saját pénzükből vagy családi-baráti kölcsönből vették. A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy az alappal csak nagyon kevés adós fog üzletet kötni. Hacsak nem az történik, hogy az állam a visszavásárlás anyagi feltételeit és kockázati kondícióit olyannyira megpuhítja, hogy a hülyének is megérje odaadni a lakását az államnak. Ha viszont ilyenek lesznek a feltételek, akkor az alap irodáiban tömeges lesz a sorban állás – és a korrupció! És, ahogy ez ilyenkor mindig történik, a gazdagoknak és a jó összeköttetésekkel rendelkezőknek fog csak sikerülni igénybe venni a kedvező lehetőséget.

De még ennél is nehezebb kérdés, hogy mit kezdene a Nemzeti Eszközkezelő Alap több tízezernyi államosított lakással. Az eddig napvilágra került tervek szerint az alap viszonylag szerény összeggel, 60 Mrd Ft-tal indulna. Ha az egyszerűség kedvéért 6 millió forint értékű hitelekkel számolunk, akkor ennyi pénzből 10 ezer lakást lehet megvásárolni. Miképpen fog gazdálkodni ezzel az irdatlan ingatlanvagyonnal egy bankszerűen működő pénzügyi apparátus? Létrehoznak egy országos IKV-t, egy Ingatlankezelő Vállalatot, olyat, mint amilyen a szocializmus idején működött? És akkor ennek a hatalmas IKV-nak minden városban és minden kerületben lesznek kirendeltségei? Vagy Budapestről fognak lejárni Nyíregyházára az alap képviselői, hogy részt vegyenek a vegyes tulajdonú társasház lakógyűlésén? Ha a vihar ledönti a kéményt, az állam fogja megcsináltatni? Vagy az állam csak névleges tulajdonosa lesz az ingatlanoknak, és hagyja, hogy a bérlő vagy bárki más a házat téglánként széthordja? A szocializmus idején négy évtizeden át próbálkozott azzal az állam, hogy jól működtesse az IKV-kat. Nem ment. Van, aki komolyan hisz abban, hogy most menni fog?