Naponta cserélnek le egy-egy vezetőt az állami intézmények élén, sorra neveznek ki fideszes pártpolitikusokat a kormánytól, a parlamenti többségtől húsz éven át független intézmények élére. Naponta emelnek ki tehát egy-egy téglát a magyar jogállam két évtizede kínos gonddal összerakott épületéből. Amikor ezt újra meg újra szóvá tesszük, egyre inkább kutyának érezzük magunkat, aki ugat, miközben a karaván rendíthetetlenül halad, a plurális demokráciától valami egészen más, mondjuk, a „centrális berendezkedés” felé.

Ebben a nagy unalomban az államháztartási törvény módosítása teljesen érdektelennek tűnik, még csak az alkotmányt sem módosítják hozzá.

Pedig néhány héttel ezelőtt Kósa Lajos már megelőlegezte, hogy a gazdasági alkotmányosság felfüggesztésére készülnek, de akkor csak az államcsőd veszélyére vonatkozó megjegyzését vettük komolyan, hiszen az okozott a forint zuhanásával járó nemzetközi riadalmat. A másik megjegyzését eleresztettük a fülünkmellett.Márpedig Kósa, akárcsak az államcsőd ügyében, nyilvánvalóan alaposan meggondolta, mit beszél. Akkor még abban bíztak, hogy elfogadtathatják a külvilággal a magánnyugdíj-pénztárak államosítását (ez lett volna az egyik lépés a gazdasági alkotmányosság felfüggesztésében), s a költségvetési hiány megemelését (ehhez jön jól a másik lépés az államháztartási törvénnyel). Nem tudták elfogadtatni egyiket sem, és az Orbánkormány most úgy viselkedik, mintha mindig is 3,8 százalékos hiányban gondolkodott volna, s ki is tartana emellett.

De lássuk először: mit is jelent az államháztartási törvény módosítása a „gazdasági alkotmányosság” szempontjából. Az Alkotmány 19. § (3) bekezdése határozza meg, hogy melyek az Országgyűlés kizárólagos jogkörei, s ebben a felsorolásban szerepel: az Országgyűlés „megállapítja az államháztartás mérlegét, jóváhagyja az állami költségvetést és annak végrehajtását”. Ezt nemigen lehet másképp értelmezni, mint hogy a költségvetés meghatározása, az egyes költségvetési előirányzatok és természetesen a megengedett hiány megszabása az Országgyűlés feladata, a kormányé pedig a végrehajtás, vagyis a kormánynak az Országgyűlés által megszabott keretek között szabad gazdálkodnia. Ennek megfelelően mondta ki az 1992-ben született államháztartási törvény 41. §-ának (2) bekezdése, hogy „A Kormány pótköltségvetési törvényjavaslatot köteles az Országgyűlés elé terjeszteni, ha a költségvetésben előirányzott általános tartalékot felhasználták, és a költségvetési törvényben megállapított források nem elégségesek a kiadási előirányzatok fedezésére.” Ez a rendelkezés erősen megköti a kormány kezét, s ezért lazítottak rajta 2002-ben oly módon, hogy jelentős, a kiadási főösszeg 5 százalékát elérő túllépésig nem lett szükséges pótköltségvetés (ami a költségvetési eljáráshoz hasonló szigorúbb parlamenti folyamatot jelent), 2,5 százalékos túllépésig pedig a költségvetés egyszerű módosítása sem.

A szabályozást éppen a Medgyessy-kormány mögött álló szocialista–szabaddemokrata többség lazította fel 2002-ben a száznapos programmal kapcsolatban, s csak 2009-ben tért vissza az Országgyűlés a szigorúbb változathoz a következő formában: „Pótköltségvetést köteles a Kormány benyújtani az Országgyűlésnek, ha a költségvetési törvény tervezésénél figyelembe vett bruttó hazai össztermék 0,2 százalékánál nagyobb mértékben csökken a várható elsődleges többlet a jóváhagyotthoz képest, és ez az egyenlegromlás nem magángazdasági vagy demográfiai okok miatt következik be.” Most a fideszes módosítás ismét azt a laza formulát hozza vissza, amelyet 2002-ben a szocialista–szabaddemokrata többség alkotott, amikor felgyorsította a Fidesz-kormány által a kétéves költségvetéssel már elindított újraeladósodási folyamatot.

Nyilvánvaló, hogy a módosítás ellentétes az idézett alkotmányos rendelkezéssel, miszerint a költségvetés meghatározása az Országgyűlés kizárólagos jogköre. Hogy hova vezet az a „rugalmasság”, amelyet a 2002-es módosítás lehetővé tett, láttuk. Éppen ezért az Alkotmánybíróságon támadtam meg annak idején a módosítást, és az akkor éppen teljes létszámú AB tizenegy tagjából öten nekem adtak igazat, s csak eggyel többen, hatan szavazták meg a döntést, mely hatályban hagyta a módosítást. A különvéleményt kidolgozó alkotmánybíró elismerte, hogy a módosítás ebben az alapvető kérdésben elvonja az Országgyűlés kizárólagos hatáskörét. Mivel ez az álláspont kisebbségben maradt, ezért nem kell az új lazításhoz Rogánéknak –micsoda kivétel – alkotmánymódosítás.

Megvan az előtörténete a módosítás másik fontos elemének is. Miután 1998-ban először kormányra került a Fidesz, az Országgyűlés nyári szünete után első dolguk volt a költségvetés benyújtási határidejének módosítása. Akkor találták ki, hogy a választási évben egy hónappal később kelljen benyújtani a költségvetést. Arra hivatkoztak, hogy egy új kormány csak később készülhet el a költségvetéssel, mint amelyik egész évben hivatalban van. Az önkormányzati választások után kiderült, mi volt a valódi ok: a Fidesz a nyugdíjemelés megkurtítása mellett döntött, és ezt érvényesítették a benyújtott költségvetésben. A mostani ugyanolyan módosításból arra kell következtetnünk: ezúttal is készülnek valamire, amit nem akarnak a választók orrára kötni.

Mindebből levonható a politikai, közjogi és gazdaságpolitikai következtetés. A közjogi már unalmas: e ponton is verik szét az alkotmányos rendet. A gazdaságpolitikai következtetés már korántsem nyilvánvaló. Abból, hogy a Fidesz újra fellazítja a pótköltségvetés nélküli hiánynövelés korlátját, adódik a következtetés: a Fidesz ismét a hiány növelésére készül. Engem ez nem lep meg, hiszen másfél évvel ezelőtt is („Erős Magyarország” gyenge lábakon, 2008. január 3.) és jó fél évvel ezelőtt is (Vissza a válságba, 2009. november 27.) figyelmeztettem erre a Népszabadság olvasóit. Ennek jele volt az a nyilatkozatsorozat is, mely szerint a 2010-es költségvetés valóságos hiánya nem 3,8 százalék, hanem valahol hat-hét százalék körül van, erről szólt a csontvázkeresés. Amióta kiderült, hogy a nemzetközi intézmények a nagyobb hiányt nem fogadják el, a Fidesz politikusai naponta ígérik meg: tartják magukat a jóváhagyott költségvetésben szereplő hiányszámhoz. A kampányban még teljesen új költségvetést ígéretek, most már erről nem esik szó. Sok megfigyelő vonja le ebből (no meg az egykulcsos adó bevezetéséből) a következtetést (ki elítélőleg, mint Schiffer András, ki dicséretként, mint Kóka János és sok újságíró): a Fidesz politikájában „liberális” vagy éppen „neokon” fordulat történt.

Az államháztartási törvény módosítása arra figyelmeztet: elsietett a következtetés. Most megígérik az alacsonyabb hiányt, hogy megnyugtassák a piacokat. Ám az alacsony hiányt csak papíron érik el, olyan kiadáscsökkentési ígérettel (a közszférából kivett 120 milliárd), s olyan bevételnövelési tervvel (az adójóváírás kivezetése és a 200 milliárdos bankadó), amelyek mind-mind nagyon bizonytalanok. Az egyiknek súlyos szociális ára lenne, a másik a növekedés forrásait vonná el. Az ilyen lépések – még ha csak részben valósulnak is meg – nem adnak alapot arra, hogy liberalizmussal vádolja valaki a Fideszt, hiszen a személyi jövedelemadó csökkentése az adójóváírás megszüntetésével és a bankadóval együtt nem adócsökkentés, csak adóátcsoportosítás, mégpedig a felhalmozás rovására, a közepes és magas jövedelműek fogyasztása javára. A megvalósíthatóságuk is kétséges, amit Matolcsyék is pontosan tudnak: ezért tágítják ki a pótköltségvetés nélküli hiánynövelés lehetőségét.

Mivel is vádolja a Fidesz négy éve a szocialistákat és személy szerint Gyurcsány Ferencet? Hazugsággal, adathamisítással. Adatokat a Gyurcsány-kormány nem hamisított, csak olyan prognózisokat tett közzé a költségvetés állapotáról, amelyek azután megalapozatlannak bizonyultak, és a választások előtt hallgatott arról, hogy mire készül a választások után. Nos, ha ez alapjaiban rendíti meg egy miniszterelnök és a mögötte álló párt hitelét, akkor mit gondoljunk most Orbánról és a Fideszről? Hónapokon át állították: a költségvetés hamis, egyetlen szám sem igaz belőle. Most azt állítják, betartják a tervezett hiányt. Pedig még le is mondanak egyes bevételekről, és olyan többletbevétellel számolnak, amelynek behajthatósága fölöttébb kétséges. Igazat mondtak arról június elejéig, hogy mennyi lesz a hiány? Nem. Igazat mondanak most, amikor a négy százalék alatti hiányt ígérik? Úgy tűnik, most sem, különben miért módosítanák az államháztartási törvény 41. §-át? És vajon nem éppen azért teszik későbbre a költségvetés benyújtásának a határidejét, hogy az önkormányzati választásig hallgathassanak arról, hogy milyen költségvetést nyújtanak be majd utána?

Az Orbán-kormány idején az Országgyűlés költségvetési bizottságában Keller László a Magyar Fejlesztési Bank akkori vezérigazgatójától, Baranyay Lászlótól kért bizonyos adatokat a Bank tevékenységéről, a költségvetésből oda kivitt állami fejlesztések terheiről. Baranyay minden további nélkül elutasította a választ: az adatok nem tartoztak akkor az országgyűlési képviselőkre. Most ismét őt nevezték ki az MFB élére. Az állami nagyvállalatok veszteségét, osztalék-elvonását, tőkeemelését pedig, melyeket másfél éve az állami költségvetésben kell feltüntetni, Rogánék módosításával megint kiveszik onnan. Ez újra lehetőséget ad a kormánynak, hogy bizonyos jövőbeni terheket ne hozzon a képviselők és a nyilvánosság tudomására. Hogy ne kelljen igazat mondani arról, mibe kerül, amit a kormány elhatároz. Mit is szokott mondani Orbán Viktor a hazug emberről, akivel nem szabad szóba állni?

A szerző közgazdász