A szovjet korszak hajnala óta utáljuk ezt az ellentétes kötőszót. Akkor azt mondták nekünk, hogy a szabadság jó dolog, de azt is, hogy az ember nem élhet individualista társadalomban, egy közösségi (kommunista) társadalom építésének közös felelőssége nélkül. A demokrácia nagyszerű, de csak akkor, ha a munkásosztály érdekeit szolgálja.

Oroszország miniszterelnöke most azt mondja nekünk, hogy a demokrácia valóban nagyszerű dolog, de a tiltakozások színhelye nem lehet – mondja – olyan nyilvános hely, mint egy kórház vagy hasonló intézmény és környéke. Nem számít, hogy az orosz alkotmány nem sorolja a kórházakat azon helyek közé, ahol nem tartható nyilvános nagygyűlés, s az sem, hogy a betegek is igénylik a demokráciát.

Dmitrij Medvegyev orosz elnök belátja – „de”-k nélkül – hogy a szabadság jobb, mint annak hiánya, hogy a „jogi nihilizmus” rossz és a demokrácia jó. Belátja, hogy Sztálin bűnös, azaz Katynban, a lengyel tisztek legyilkolására kiadott parancsa gonosztett volt, amelyre nincs sem bocsánat, sem magyarázat. Az elnök mindezt belátja. Mi viszont sajnos nem értjük, elnökünk milyen szerepet is játszik társadalmunkban. Csupa helyes dolgot mond, ám azok nem látszanak visszatükröződni a valóságban.

A minden hónap 31-én sorra kerülő ellenzéki felvonulás (az orosz alkotmány garantálja a gyülekezés szabadságát) könynyedén félresöpörhető azzal, hogy az csak néhány száz ember tiltakozása, akiknek ráadásul sem céljaik, sem elveik nem közösek. Putyinnak és Medvegyevnek egyaránt jók a népszerűségi mutatói – érvelnek sokan – így ügyet sem kell vetniük arra a néhány ellenzékire. Mindemellett a legtöbb orosz fenntartások nélkül támogatja a kormányt – teszik hozzá. Ez azonban nem sokat mond, mert az oroszok többsége mindig is támogatta a kormányt, függetlenül a folytatott politikától.

A mai ellenzékiek valóban csekély kisebbségben vannak, s valóban figyelmen kívül lehet őket hagyni, de csak egy bizonyos pontig. Mindazonáltal ez a kisebbség gondolkodó emberekből: zenészekből, művészekből, írókból, valamint azokból áll, akik előreviszik az orosz tudomány, technológia és a gazdasági megújulás ügyét. Őket mégsem lehet mellőzni, hiszen szükségünk van az általuk alkotott innovációra. Még akkor is, ha úgy véljük, Oroszország nem igényli a demokráciát. Igaz, e gondolkodó kisebbség nem minden tagja vesz részt ezeken a meneteken, mégis a felvonulókon kívül csöndben még sokan ellenzik a rendszert.

Vezetőink lelkesen beszélnek Oroszország ipari modernizációjáról, arról, hogy mennyire támogatják az olyan innovációt, mint például a nanotechnológia, ami által oroszhon lépést tud tartani a fejlett országokkal. A szovjet hagyományokhoz híven földterületet adtak egy nanotechnológiai beruházáshoz azzal a tervvel, hogy ott különböző tudományos kutatóbázisok épüljenek. Oroszország legragyogóbb elméit – mérnököket, tudósokat, feltalálókat – kívánják összegyűjteni egy helyen, s attól kezdve az ország megindulhat a fejlődés útján. Remélik, hogy nemcsak az otthoniakat, hanem az emigránsokat is meg tudják győzni hazafi as érzelmeikre hatva: térjenek haza Oroszországba (busás fizetéssel is csábítják őket), hogy maguknak hírnevet, hazájuknak dicsőséget szerezzenek. Csodálatos terv, csak attól tartok, nem fog működni. Képzeljük el például, hogy egy zseni, aki korábban elhagyta Oroszországot, visszatér. Komoly megbecsülést vívott ki magának külföldön valami nagyszerű dolog feltalálásával. Most kérik, jöjjön haza: szülőfölded vár, értékeli munkádat, megbocsátja árulásodat, és többet fizet, mint amennyit bárhol kaphatnál.

S ez a briliáns tudós is csak ember. Természetesen érez honvágyat a nyírfák, a régi barátok, volt felesége és első házasságából született gyermekei után. Haza akar jönni, hogy újra lássa, amit itt hagyott, s közben segítse szülőhazája gazdasági megerősödését, műszaki haladását és felvirágzását.

Mégis, mielőtt meghozná végső döntését, bekapcsolja a rádiót, belekukkant a tévé adásba, szörföl egy kicsit az interneten, és látja, milyen ma Oroszország. Újságírókat ölnek, tudósokat vádolnak kémkedéssel, s Mihail Hodorkovszkij továbbra is igazságtalanul börtönbe zárva. Különböző blogok tudatják vele, hogy az orosz parlament csupán a beleegyező pecsétet nyomja rá a „csúcson” hozott döntésekre. Olvassa vezetőink zavaros és egyben zavarba ejtő beszédeit, s maga is rájön: a szabadság jó dolog, de…

Ez a briliáns tudós megtudja, hogy Vaszilij Alekszanjant, a Yukos jelenleg beteg ügyvédjét embertelen körülmények között börtönben őrzik. Egy másik ügyvéd, Szergej Magnyickij pedig meghalt a börtönben, miután megtagadták tőle az orvosi kezelést. Egy harmadikat, Sztanyiszlav Markelovot pedig Moszkvában a nyílt utcán lőttek le.

Majd ez a tudósmeglepődik (vagy sem), amikor felfedezi, hogy az oroszok többsége Joszif Sztálint a harmadik legnépszerűbb személyiségnek szavazza meg az „Oroszország arca” elnevezésű versenyben. Időközben otthon ifjú kollégája, aki előtt még ott áll az egész jövő, nem vesz részt az ellenzéki felvonuláson, egyszerűen csak emigrál, ami ugyancsak a tiltakozás egyik formája.

A szovjet időkben a kommunista vezetők nagyobb termés és látványos húshozam ígéretével próbálták az embereket becsalogatni a kolhozokba. Semmi sem működött, mert a kolhozrendszer hosszú távon összeegyeztethetetlen volt a nagy teljesítménnyel.

Abban az országban, ahol a demokráciáról és szabadságról alkotott elképzeléseket egy „de”-vel mindig ellensúlyozzák, lehetetlen elérni bármiféle tudományos, technológiai és gazdasági eredményt.

A gondolkodó kisebbség törvények és intézmények rendszerét igényli, továbbá valós elnökválasztást, működő parlamentet, független igazságszolgáltatást, nem pedig felülről jövő, pusztán követendő ukázokat.

A szerző korábbi szovjet disszidens, orosz regényíró, az „Ivan Csonkin magáélete és különös kalandjai" című könyv szerzője