A közlemény tárgyilagosságát vitatva a következőkre hívnám fel a figyelmet. A János kórház a múlt században váltózó számú, de mindig jóval kétezer ágyon felüli fekvőbeteg-intézmény volt. Ez a szám mára ezer alá csökkent. Ugyanakkor a baleseti sérülteket ellátó, szétszórtan működő részlegekben az ellátás maximum 40-45 ágyon történt. 1987 végén a Központi Baleseti Intézet hirtelen veszélyhelyzete miatt a János kórház feladatkörébe került a főváros baleseti ellátásának tekintélyes része, mely ma Buda teljes területét és csatolt övezeteit jelenti, az év minden napján. E hatalmas feladat ellátására csak minimális anyagi támogatást kapott a kórház, amelyet a főváros más tekintetben is mostohagyerekként kezelt. Ha már az említett cikk részletes számadatokat tüntet fel, javasolnám nyilvánosságra hozni a fővárosi kórházi intézmények fejlesztési és működési költségeit. Jellemző, hogy a János kórházban – Budapesten egyedüliként – a járóbetegrendelés is a fekvő betegeket ellátó épületekbe bezsúfolva, területileg szétszórva működik.

Az utolsó tíz évben többször felmerült a kórház eladása, leépítése. A legutóbbi önkormányzati választáson vesztes, volt II. kerületi polgármester, később főpolgármester-helyettesként, a főváros egészségügyének felelőseként azt nyilatkozta, hogy a János kórházat le kell dózerolni a föld színéről.

Az intézmény jelenlegi leromlott állapotáért nem az ott dolgozók a felelősek! Ilyen körülmények és bérezés mellett nehéz megkövetelni a betegekkel szemben feltétlenül szükséges etikus, empatikus bánásmódot. A személyzet emberi viselkedésének kifogásolható voltában is megállapítható a vezetés felelőssége. Demokratikus kollegiális kapcsolatok, baráti hangvétel, segítőkészség helyett eluralkodott a fölényes, lekezelő stílus. A munkatársak kiválasztása is önkényes. Empátiára szükség van, nemcsak a betegekkel, hanem az igazgatás részéről a dolgozókkal szemben is.

A szerző a Szent János Kórház nyugdíjas osztályvezető főorvosa