Először is, a Liberális Demokrata név nem igazán jelent semmit. A liberális demokraták talán az illiberális demokraták ellentéte lennének? Vagy a liberális antidemokratáké? A LibDemek, ahogyan a nevüket gyakran rövidítik, még ennél is üresebb. A név úgy hangzik, mint egy rossz kompromisszum végterméke – mert pontosan az is. A nagy múlttal rendelkező Liberális Párt 1988-ban egyesült a nem sokkal korábban alapított Szociáldemokrata Párttal, amely az akkor nem igazán liberális Munkáspártból vált ki. Az új formáció a Szociális és Liberális Demokraták nevet kapta. A sajtó hamar lerövidítette a nevüket „Szlidekre”, vagy az angolul hasonlóan hangzó „Salátákra”. A párt akkori vezetője, Paddy Ashton később kiadott naplójának lábjegyzetében megjegyzi: „Mind egyetértettünk abban, hogy szükségünk van egy egyszerű, rövid névre”. Ő azt akarta, hogy Demokraták legyenek. Több mint egy évvel későbbi, 1989. október 16-i naplóbejegyzésében így örvendezik: „Ma hozták nyilvánosságra a névről rendezett szavazás eredményét. Elsöprő többséggel nyert a Liberális Demokraták. Legalább ezt a problémát magunk mögött hagytuk. Nagy megkönnyebbülés ez.”

Amikor nemrég azt javasoltam Ashtonnak, hogy a pártnak most valóban egy egyszerű, rövid és valódi jelentéssel bíró nevet kellene felvennie, azt válaszolta: az ötlet ugyan nem váltana ki nagy ellenállást a párton belül, ám a tagok azt kérdeznék, minek ezzel egyáltalán törődni? Tényleg ennyire fontos ez? Erre pedig az a válasz: igen. Amikor Konfuciustól megkérdezték, mi lenne az első intézkedése, ha kormányra kerülne, azt válaszolta: „rendbetenném a neveket”. A név számít. Különösen olyan pártok esetében, amelyek egy váratlan koalícióban igyekeznek definiálni ésmegőrizni identitásukat. Igaz, a világon nagyon sok párt tökéletesen működik olyan nevekkel, amelyek önmagukban nem sokat jelentenek – például a republikánusok és a demokraták az Egyesült Államokban. Körülbelül úgy, ahogyan magazinok is jól működhetnek olyan „ártalmatlan” címekkel, mint „Távlat”, „Találkozás” vagy „Kommentár”. Ám igenis segít, ha a név jelent valamit, és azt mondhatja magáról egy párt, hogy „azért hívnak minket Konzervatív Pártnak, mert a konzervativizmust képviseljük”, vagy „azért hívjuk magunkat szociáldemokratáknak, mert a szociáldemokrata értékeket képviseljük”, vagy akár „azért Liberálisok a nevünk, mert a liberalizmust képviseljük”.

Ha csak annyitmondunk, „liberalizmus”, azzal a világ egyik legnagyszerűbb politikai hagyományát idézzük fel. Ez a hagyomány Angliában és az európai kontinensen született, az Egyesült Államokban fejlesztették tovább, ma pedig már a történelmi Nyugatnál sokkal messzebbre nyúlik a hatása. Annak ellenére, hogy az amerikai jobboldalon trágár gúnyolódás tárgya, illetve hogy rendkívül sokszínű, a liberális hagyománynak van egy olyan alapja, amely lehetővé teszi, hogy a Liberális Internacionálé viszonylag koherens nyilatkozatokat adjon ki, tagjai közt olyan pártokkal, mint a kanadai Liberális Párt vagy a német Szabaddemokraták.

Mint minden széles nemzetközi politikai tömörülésben, itt is mindig voltak különös játszópajtások. Még Nagy-Britanniában is megesik, hogy néha olyanok nyilvánítanak ki illiberális nézeteket, akik liberálisnak nevezik magukat. Van azonban egy állandó útjelző, amely mindig segít eligazodni, ez pedig nem más, mint az egyén szabadsága. Hogyan érhetjük el az egyén legszélesebb körű és legmagasabb rendű szabadságát úgy, hogy az összeegyeztethető legyen mások szabadságával? A szóban forgó intézkedés segíti vagy hátráltatja ennek a célnak az elérését? Az igazi liberálisok mindig ehhez a kérdéshez térnek vissza. A liberális hagyományon belül az elmúlt évszázadban lezajlott viták mindig e cél elérésének mikéntjéről szóltak, és soha nem magáról a célról. A térfél egyik oldalán a szabad kereskedelmet, a piac hatalmát és a minél kisebb államot hirdető „jobboldalibb” liberálisok álltak, a másikon pedig a „balosabb”, az államot jobban kedvelő, szociális és egalitáriánus értékeket képviselő liberálisok.

Tehát amikor két liberális – bocsánat, LibDem – képviselő a brit Konzervatív-Liberális kormány által javasolt áfaemelés ellen szavaz, vagy amikor a párt vérző szíve azt kiáltja, hogy vezetője, Nick Clegg eladta a pártot George Osborne pénzügyminiszter Thatcher-féle költségvetési vágásaira, akkor bizonyos értelemben ezek az elégedetlenek csupán azt a vitát folytatják tovább, hogy mi a legjobb út a liberálisok legfontosabb céljának eléréséhez. A felszínen azonban amiatt aggódnak, hogy pártjuk identitása elveszik a koalícióban. És nem ok nélkül teszik. A Liberális Demokraták népszerűsége máris csökkent.

David Marquand, a brit politika régi ismerője arra a következtetésre jutott, hogy ez a költségvetés, amelyet a globális kötvénypiactól való félelem diktált, összeegyeztethetetlen a liberális politikával –„legalábbis azzal, ahogyan azt itt az elmúlt több mint száz évben gyakorolták” – amely a kapitalizmust igyekszik megszelídíteni a társadalmi igazságosság érdekében. „Ha a liberális politika nem lehetséges”, folytatja, „akkor a Liberális Demokrata párt felesleges”. (Egy alternatív következtetés szerint van még esély a liberális politikára, de csak akkor, ha a globális kapitalizmust erősebb nemzetközi ellenőrzés alá helyezik – azaz több internacionális liberalizmussal.)

Clegg most természetesen arra játszik, hogy megnyeri az alternatív szavazási rendszerről ígért népszavazást, így több LibDem-képviselő jut a parlamentbe. Önmagában a választási reform azonban nem fogja meghozni ezt az eredményt. Még így is elég szavazót kell majd meggyőzniük arról, hogy a párt valami olyat képvisel, ami tetszik nekik, és hogy rajta hagyta a nyomát a koalíciós kormányon. David Cameron pedig most éppen, egyébként elég ügyesen, azon dolgozik, hogy e kép kialakulását megakadályozza. Cameron nagyon jól tudja, milyen fontosak a szavak a politikában. Rutinos „szókovács” és merész „szótolvaj” egy személyben. Már a választások előtt „liberális konzervatív” politikáról beszélt. Az l betűs szó ma is gyakran hagyja el az ajkait. Még ennél is pimaszabb módon „progreszszív célok konzervatív eszközökkel” való eléréséről is beszélt. Ezzel ellopta a p betűs szót is, amely a megújult Munkáspárt politikai szótárának legértékesebb gyémántja volt. Osborne pedig, elképesztő szemtelen módon, „progresszív költségvetésnek” nevezi munkáját.

Cameron üzenete tehát a következő: „Most mind liberálisok vagyunk! Mind progresszívek vagyunk! Ha ön liberális vagy progresszív (esetleg mindkettő), akkor nem kell a másik csapatra szavaznia.

Liberális, progresszív, konzervatív, bor és sör, Coca-Cola és Pepsi, meleg és hetero – az vagyunk, amit akar!” Ám természetesen a konzervatívok nem mind liberálisok, főleg nem progresszívek (bármit is jelentsen pontosan ez a szó). Cameron „liberális demokrata” szókapcsolatának diszkrét bája nemcsak az okos szóhasználatban rejlik, hanem abban is, hogy ő és közvetlen környezete tízből kilenc kérdésben valóban elég liberális. Ez azonban nem igaz a pártjuk legnagyobb részére. Egyáltalán nem. És a Munkáspárt legnagyobb részére sem igaz.

A brit politikában van egy nagy liberális közép. Emellett vannak erősen illiberális tendenciák a Munkáspártban és a Konzervatív Pártban is: etatista, autoriter, multikulturális és populista trendek a baloldalon, illetve idegengyűlölő, rendpárti, populista elemek a jobboldalon. A LibDemek az egyetlenek, akik majdnem mind valóban liberálisok. Nekik pedig nem csak azt kell elmondaniuk a választóknak – a politikai túlélésük múlhat ezen –, hogy a liberalizmus nagyszerű hagyományát hogyan képviselik a XXI. század Nagy-Britanniájának igényeihez alakítva. Azt is el kell mondaniuk, hogy egyedül ők képesek arra, hogy a másik két pártot, ha nem is őszinteségre (túl sok lenne ezt kérni egy politikustól), de legalább nagyobb liberalizmusra késztessék. Ez a feladatuk a konzervatívok koalíciójában, és ez volna a feladatuk egy jövőbeli koalícióban a Munkáspárttal. És ez a végső érv amellett, hogy a következő pártkongresszuson a Liberális Demokratáknak miért kell megváltoztatniuk a nevüket Liberálisokra.

www.timothygartonash.com

A szerző történész