Pillanatok alatt összeomlottak a nehézipari vállalatok, a kohászat, a nehézvegyipar, a bányászat. Az emberek 20-30 évnyi munkaviszonnyal vesztették el az állásukat, holott amikor elkezdték veszélyes és egészséget pusztító munkájukat fiatalon, biztosak voltak abban, hogy a gyerekeiket fel tudják nevelni, és tisztes nyugdíj vár rájuk. Egyszeriben kiderült, hogy nem kellenek. A számlák jöttek, munkalehetőség nem volt, tartalékok a szocializmusban a munkásság körében nem keletkeztek. A következmény: a családi élet megromlása, felbomlása, eladósodás: utca.

A munkanélküliség tovább növekszik. Már elért bizonyos értelmiségi rétegeket is (pl. a tanárokat). Az anyagi nehézségek megbontják a családokat, az állandó feszültség gyűlölködést szít. A férfiak ezekben a helyzetekben sebezhetőbbek, nagyon nehezen viselik, hogy nem tudnak megfelelni a hagyományos férfiszerepnek. Ha utcára kerülnek, végük. Esetleg már előbb is az italba menekülnek.

A munkásszállásokat is bezárták, ha még lenne is munkája valakinek, akit a családja kidobott, nem tudna hol lakni.

Ma Magyarországon mintegy harmincezer hajléktalan él. Az utánpótlást a munkanélküliség és az eladósodás biztosítja. A hajléktalan állapotból kikerülni szinte lehetetlen, nagy szerencse, segítség és emberfeletti erőfeszítés kell hozzá. A szociális védőháló gyenge és lyukas.

A hajléktalantársadalom is rétegezett, mint az egész társadalom. Vannak közöttük bűnözők, mint a nem hajléktalanok között is, de a többség persze nem az. Van minden társadalomban néhány figura, aki nem hajlandó beilleszkedni, és inkább csavargó lesz (hobó), az utcán, padokon alszik, és fütyül a világra. (Indiában ezek a vándoraszkéta alakját öltik, és senki nem bántja őket, inkább enni adnak nekik – évezredek óta.)

Kutatások bizonyítják, hogy a hajléktalanná vált emberben három hónap alatt kialakul egy speciális lelkiállapot. Elveszti önbecsülését, személyiségét, az akaraterejét, a céljait, a gyenge táplálkozás, gyakori éhezés miatt legyengül. Úrrá lesz rajta a megalázottság érzése, nem tudja, mit vétett (szinte semmit, többnyire), nem érti, mi történt vele, és miért. Kivált nem tudja, hogyan kerüljön ki ebből a helyzetből. Egyetlen célja marad, valahogy életben maradni. Öszszetalálkozik hasonló sorsú „gyakorló” hajléktalanokkal. Lassan megismerkedik az ellátórendszerrel, az utca farkastörvényeivel, meglopják más hajléktalanok, nem marad semmije. Még jobban elkeseredik, és akkor egy kolléga megkínálja egy kis itallal: „addig se fogsz gondolkodni, és éhséget se érzel”. És így elkészül a hajléktalan lelkiállapot. Minden kapcsolat megszakad családdal, barátokkal, a „társadalommal”. Aztán már nem is hiányzik. Az erkölcsi normák amortizálódnak, mert azok bizony csak a „rendezett társadalomban” működnek (ott se mindig). A hajléktalan anómiás állapotba kerül, akaratlanul erkölcs- és normanélkülivé válik, különben nem tud életben maradni.

Se nyáron, se télen nincs fedél a feje fölött. Kapualjban, pályaudvaron, aluljáróban, erdőben eszkábált kunyhóban alszik. Éhes, piszkos, büdös, hamarosan beteg is lesz, és vécére is kell mennie.

Képzelje el a T. Olvasó, hogy minden tulajdona annyi, amennyi ruha a testén van, és ha szerencsés, két szatyorban örökké magával hordja, amit még meg tudott menteni vagy összeguberált. Nem tudja, hogy amikor nagyon éhes lesz, adódik-e valami ennivaló.Majdnem biztosan az utcán, egy padon vagy a flaszteren fog aludni. Milyen érzés?

Az ellátórendszer: elégtelen. Feladat: életmentés. A következő feladat: visszavezetni a hajléktalant a társadalomba. Ehhez kellene: állandó szállás, egészségügyi ellátás, a lélek visszaépítése és a fizikai felerősítés. A legyengült hajléktalan képtelen a huzamos munkavégzésre. Ha volt is szaktudása, elavult, és nem kell sehol. Az idős hajléktalannak valamiféle állandó ellátást kell biztosítani. Volt egy külső kerületben ilyen szállás – nagyon szerény körülmények között –, de városrendezési okokból elbontották. Az idős hajléktalan eltűnik, meghal. Állandó szállás a hajléktalanok tizedének jut. De az állandó se állandó: legfeljebb hat hónapig lehet ott lakni.

Éjjeli menedékhely: kevés. Nagy a sorban állás, főleg télen.

Dankó utca. Nagy éjjeli menedékhely és ellátóközpont. A munkatársak heroikus erőfeszítéseket tesznek, hogy mentsék az embereket a végső pusztulástól. Délután öttől lehet bemenni. Télen már három körül tömegek gyűlnek össze, és kisebb közelharcok dúlnak mindennap a bejutásért. Hatalmas hálótermek vannak, harminc-negyven ember alszik egyben. Fűtés van. (Takaró nem biztos, hogy jut.) Kapnak valamit enni is. A szerencsés, aki bekerült, minden földi tulajdonát a feje alá teszi, a cipőjét is, mert éjszaka a társai ellopnak mindent, ami még használható.

Magasan, a mennyezet alatt vannak az ablakok keskeny sávban. Az oxigén gyorsan fogy. Kétszáz-háromszáz embernél több nem fér itt el. Viszont itt van hajléktalankórház is, és boldog, aki oda bekerül, néhány napra-hétre egészen emberi körülmények között élhet. Az éjjeli menedékhelyen a hajléktalan még meg is mosakodhat. A ruháját nem biztos, hogy ki tudja mosni, mert télen nem szárad meg, s a menedékhelyeket reggel 8-kor el kell hagyni! Már hajléktalanóvoda is működik! Negyvenegy kicsi gyerekről gondoskodnak, és sokkal több helyre lenne szükség. Már itt tartunk.

Az olyan civilizáltnak mondott társadalmakban, mint a miénk, létezik egy társadalmi szerződésnek mondott fikció, amelyen az alkotmány nyugszik. Eszerint mindenkinek joga van az élethez és az emberi méltósághoz. Könnyű kijelenteni, hogy ezek az emberek hibáztak. Lehetséges. Nem tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Igen. Talán megbotlottak valamikor. Sokan botlanak, van, akinek sikerül talpon maradni, másoknak nem. Talán hibáztathatók. De a hajléktalanság állapotában ennek már nincs értelme. Az ember küzdőképessége ebben a fázisban már csak a puszta életben maradásra korlátozódik. Már nem tudja, mit jelentenek a jogai, és mit az emberi méltóság. És iszik, mert akkor legalább nem kell azon töprengenie, hogy mindez miért történt vele, és pont vele. Nincs válasz.

Bárki bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy hajléktalan lesz, vagy börtönviselt. Elég egy végzetes baleset, és már nem is tudjuk gyakorolni magas presztízsű foglalkozásunkat, máshoz nem értünk, nincs kezünk, látásunk stb. az önálló élethez. Ha nincs támaszunk, magunkra maradunk. Nem tudjuk kifizetni a számlákat, és elveszítjük az otthonunkat. A börtönbe pedig bárkit bármikor bevihetnek több évre vizsgálati fogságba valamilyen gyanúval. Mire kiderül az ártatlansága, az élete romokban, a pályára nem tud visszakerülni, mindenét elvesztette.

Célszerű olykor belegondolni az emberi élet rémséges esélyeibe, hogy megfontoljuk: jogunk van-e undorral elfordulni a büdös és piszkos hajléktalantól, vagy a flaszteren hagyni az eszméletlenül részegen fekvőt, vagy talán mégis inkább mentőt hívunk. Szükség lenne némi „társadalmi” bűntudatra, empátiára, amit sajnos sehol nem tanítanak. Kár. De ha mást nem érzünk, legalább arra emlékezzünk, hogy a földön fekvő részeg hajléktalan is édes kicsi baba volt valamikor, és a sorsa tele a boldogság és siker ígéretével. Ő is ember, ha néha nem is látszik másnak, mint egy koszcsomónak, ami szúrja a fennkölt polgár szemét. És akkor még nem is kell arra gondolni, hogy ő is Isten teremtménye. És ne szóljuk meg a hajléktalant, hogy miért iszik, s ha pénzt adunk neki, ne kössük feltételekhez. Ha inni akar, hagyjuk meg neki ezt a végső eszközt, hogy elfeledkezzen rövid időre a sorsáról, és könnyebb legyen a lelke. Nincs jogunk ítélkezni felette.

A szerző szociológus