Nekünk is meg kell keresnünk, hogy mi a körülöttünk zúgó problémák csomópontja. Gyurcsány Ferenc kongresszusi felszólalása ezt pontosan megfogalmazta. A kérdés az, hogy igazi modernizációs politikát folytatunk-e, amellyel felzárkózunk a fejlett nyugati országokhoz, vagy maradunk a zsákutcás fejlődés balkáni stílusú állapotában.

Nem azért beszélünk a Nyugatról, mert valami érthetetlen okból imádjuk, tökéletesnek tartjuk, sem nem azért, mert megtagadjuk a magyarságunkat. (Hiszen a felzárkózás folyamatát Szent István kezdte, de nekünk kell befejeznünk.) Hanem azért, mert a múlt század második felében Nyugat-Európában (és Észak-Amerikában) alakult ki az eddig legfejlettebb emberi társadalom. Valóban forradalmi változás zajlott le, miáltal ezek az országok nemcsak gazdaságilag a legfejlettebbek, de lakosságuk túlnyomó része is; ma már több mint kétharmada olyan tisztes jólétben él, mint sehol azelőtt az emberi társadalom történetében. Nem tökéletes világ ez sem, de ez már létezik. Ezt az eredményt hozta az ötvenes évek jóléti állama, mely a hetvenes években elmozdult az öngondoskodás irányába. Mindez megváltoztatta a társadalom addigi működési rendjét, s ebben a rendben más a kapitalizmus, más a politika, más a mindennapi élet, más a kultúra. A mostani válság feltehetőleg újabb kiigazításokat indít el, de nem törli el az eddigiek értékét.

Nálunk azonban ezek az európai vívmányok nem, vagy csak félig valósultak meg. Zsákutcás fejlődési utunk következtében nálunk még erősen érvényesült a késői feudalizmus, Adyt idézve: a „magyar ugar” viszonyrendszere. Csaknem százötven éven át éltünk Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János félfeudális, paternalista uralma alatt, az elején kemény, majd puha, atyai, egyszerre elnyomó és osztogató diktatúrájában. A jóléti államnak is csak egy koraszülött, mucsai formája valósult meg a Kádár-rendszerben. Nem kellett adózni, a jóságos paternalista állam „ingyen” adta az orvost, az oktatást, fillérekért a lakást. Aki többet akart, annak rendelkezésére álltak a mellékutak, a kijárások, a személyi kapcsolatok.

Nagy ára volt ennek: a szerves fejlődés elmaradása, az eladósodás, a csőd.

1990 után megtörtént a politikai rendszerváltás, de a magyar ugar mucsai rendje, csodavárása és paternalizmus iránti igénye a politika felső, hivatalos szerkezete alatt is tovább élt. A magyar társadalom ehhez hozzászokott, mert urai hozzászoktatták, és mert mindig akadnak olyan új vezérek, akik ezt a rossz hagyományt kiszolgálják, és populista féldiktatúrát építenek rá. Nagyot tévednénk, ha ugyanezzel a módszerrel akarnánk velük versenyezni.

Éppen ebből a hibás körből kell kitörni, hogy elsajátítsuk a legújabb vívmányokat, és aztán majd az élvonallal együtt küzdjünk meg az újabb problémákkal. Racionális és nem romantikus megújulásra van szüksége a magyar társadalomnak. A magyar baloldalnak, a szociáldemokráciának ezt kell szolgálnia. Ez a ma történelmi kérdése: válasszatok. Vagy a nyugati, vagy a mucsai stílus.

Megnyugtatnám azokat, akik ettől a választástól a belső demokráciát, például a platformok szabadságát védik. Ez nem platformkérdés. Ezen az úton sincs mindenre azonnal egyetlen válasz, lehetnek platformok, sőt együttműködő pártok is, mint Nyugat-Európában. Csak ott más már a liberális párt, más a konzervatív párt, mint régen. A szociáldemokrácia is változik. Más volt 1848-ban, mikor Marx A tőkét írta, más 1890-ben, mikor Bernstein megalapozta a modern szociáldemokráciát, más 1959-ben, amikor Brandt és társai megtették a bad-godesbergi fordulatot, s más lett akkor, amikor Blair és Schröder vitték végig reformjaikat. És más lesz holnap meg holnapután is.

Mi az, ami megmarad, és biztosítja a folytonosságot? A kongresszus bevezető beszédében hallottuk idézni az elmúlt évtizedek talán legjelentősebb társadalomtudósát, Ralf Dahrendorfot. Ő úgy határozta meg az emberi társadalom további sorsának központi problémáját, hogy egyensúlyt kell teremteni a társadalmi létezés két nagy szférája, az anyagi és a szellemi szféra, a gazdaság és a társadalomkultúra között. Ha bármelyik túlteng, annak válság és csőd a vége. Ha a gazdaság a társadalom rovására növekszik, akkor a társadalom összeomlása előbbutóbb magával sodorja a gazdaságot is. Ha viszont a társadalom gazdasági héttér nélküli jólétet vív ki magának, vagy a kormány a hatalom megtartása érdekében túlosztogat, akkor a gazdaság összeomlása teszi tönkre a társadalmat.

Nos, Dahrendorf szerint a kettő közötti egyensúly, harmónia eszméje a szociáldemokrácia lényege. Ezt a liberálisok és a konzervatívok is tőlünk veszik át – ezért „a XX. század a szociáldemokrácia évszázada”. Ha viszont ezt tovább tudjuk folytatni, az már – Dahrendorf szerint – maga lesz a szocializmus. Igazat adok neki, ez a baloldali, szociáldemokrata, sőt szocialista gondolkodás lényege. Csak bátorság és következetesség kell hozzá.

Mi 2006-ban ezt választottuk. Az őszödi beszédnek ez volt az igazi tartalma. Az osztogató demokratúra politikája ugyanis hazugságra épült és épül ma is. Mi nem csupán a magunk hazugságával szakítottunk, hanem az egész politikai osztály hazugságával. Utána azonban külső és belső okok miatt nem tudtuk ezt a politikát kibontakoztatni. Nem néztünk eléggé szembe a feladattal, nem értékeltük elég szigorúan a múltat, a saját múltunkat sem.

Sajnos történelmi múltja van a szembenézés elmaradásának. Sokat lehetne beszélni minden politikai mozgalom és minden kormány vétkéről, de maradjunk a magunkénál. 1992-ben Békesi László kidolgozta a modernizációs reformok programját, olyan körültekintően és átfogóan, hogy ha 1994-ben hozzáfogtunk volna, ma máshol tartana az ország – és mi is. Belső problémák miatt azonban erre nem került sor. Békesit 1995-ben eltávolították a vezetésből, a kormányból és a pártból. Emiatt későn fogtunk a programhoz Bokros Lajossal, de neki sem maradt ideje a végigviteléhez, mert neki is mennie kellett. Ezt – és még sok minden mást – sohasem értékeltük a maga igazi súlyával, inkább a feledés rózsaszín Maja-fátylával fedtük le. Túl mentünk a határon a 2002-es száznapos programmal is. És ez akkor vált bűnné, amikor ezt felismertük (már 2005 tavaszán), de nem tudtuk megtenni, amit kellett volna.

Most annak van az ideje, hogy az eddigiek értelmében tudatosítsuk a baloldal mai szerepét. A kongresszuson is hallottuk például ennek a fordítottját, miszerint a hiba abban volt, hogy a Gyurcsány-kormány nem a baloldal, hanem a liberálisok politikáját követte. Akik ezt mondják, súlyosan tévednek, mert a jóléti állam által keltett új viszonyban ez nem a liberális, hanem éppen a szociáldemokrata politika lényege. Amit viszont mások nemzeti politikának hirdetnek, az Nyugaton már maga az ókonzervativizmus.

Ez a kérdés, válasszatok!

Igen, hadd mondjam ki teljes erővel: én is magyar vagyok, és én is szocialista. Ezt senki sem veheti el tőlem. De ma másképpen vagyok magyar és másképpen szocialista, mint húsz, negyven vagy hetven évvel ezelőtt.

Másféleképpen vagyok magyar, mint tízéves koromban, amikor zsinóros ruhában jártam, és úgy is gondolkoztam. Ma, ha Trianonról van szó, akkor én először arra gondolok, hogy mit vétettünk mi (igaz, az egykori uralkodó osztály, de mégis a magyarok) a velünk együtt, az uralmunk alatt élő nemzetiségek szabadsága, méltósága és fejlődése ellen. És csak utána gondolok arra, hogy milyen igazságtalanság ért minket. Így kell tennünk, mert ez vezet az együttműködéshez. És másként vagyok szocialista is – elmondtam, hogy miben.

A történelem parancsa, hogy ezen az elvi alapon teremtsük meg, fogalmazzuk újra a magyar baloldal, a magunk egységét. Csak ez vezethet a magyar társadalom, gazdaság és kultúra egészséges és tartós fejlődéséhez.

A szerző országgyűlési képviselő (MSZP)