Úgy véli: nemcsak nem éri meg, hogy az egymilliárd dolláros biztonsági költségek dacára vandálok szétverhessék Torontót, de igen kevés az ilyesféle csúcsok hozadéka. Képtelenek választ találni a globális kihívásokra. A legabszurdabbnak azt tartja, hogy alig pár hónap múlva ismét a legmagasabb szinten jönnek össze a húszak, akik között – szögezzük le ismét – a Németországtól Oroszországig terjedő sávban senki nincs jelen közvetlenül, csak az Európai Unió áttétével.

A londoni vélemény talán túl sarkos. Mindenesetre tény, hogy a tavaly, Pittsburghben nagy csinnadrattával beharangozott G20-ak – mint a globális gazdasági együttműködés deklaráltan vezető intézménye – ezúttal egeret szültek. Nem sikerült feloldani a főleg Merkel kancellár és Cameron kormányfő, valamint Obama elnök közötti nézeteltérést, miszerint a költségvetési fegyelem vagy az élénkítés előbbrevaló-e a jelenlegi világgazdasági helyzetben. A fő kapaszkodó tehát ez: szeretni éppen sehol sem szeretik a deficitet. (Csak van ahol nincs annyira „útban”, mint például a Kínából, Japánból finanszírozott Egyesült Államokban vagy éppen a saját polgárainak tartozó, nem külső egyensúlyhiánnyal küszködő Japánban.)

Logikus, hogy megállapodnak egy hiánycsökkentési tervben, de a Gorbacsov által egykor meghirdetett „Sinatradoktrína” szellemében teszik ezt: mindenki a saját útját járhatja. Élénkít vagy nem élénkít – az ő dolga, elvégre Nobeldíjas közgazdászok sem tudtak ebben megállapodni. A tegnapi angol–német vb-összecsapás szelleme Torontóban a legkevésbé sem volt érvényes: éppenséggel az új brit kormányfő volt Merkel és a szintén konzervatív politikai irányt képviselő házigazda, Harper miniszterelnök fő szövetségese az államháztartási fegyelem hirdetésében. David Cameron viccelődött is, hogy nincs pénze beszállni az ontariói helikopterútba, amelyet Obama ajánlott neki.

Kezd a G20 hasonlítani az Európai Unióhoz: nagy nekirugaszkodás a közös megoldáskeresés szellemében, csúcs után viszont bődületes általánosságok. Összetétele miatt a G20-csoport lehetőségei ráadásul jóval korlátozottabbak, mint az EU-nak, amely Luxemburgtól Bulgáriáig tömörít eltérő fejlettségű országokat. Itt ugyanis Kanadától Dél-Afrikáig terjed a skála, és valóban nem világos, miért is kellene különadóval terhelni egy fokvárosi bankot amiatt, hogy két éve New Yorkban bedőlt a Lehman Brothers. (Vagy akár egy torontóit, hiszen Kanadában nem volt banki mentőöv!)

Ami viszont lényegesebb lenne: az egységesen kötelező tőkeáttételi mutató bevezetése a sajáttőke mérésére, hogy „kis” bank ne kaszinózzon a piacokon, a rettegett újabb nagy válságot okozva.