Szúcsapatok rágta büdzsé
Hatalmas támogatásokat kap a mezőgazdaság, részben uniós forrásokból, részben a hazai költségvetésből. Ez akkor lenne elfogadható, ha a jövőt szolgálná, világhoz való felzárkózást. Ám most az „ingyenpénzt” a gazdák javarésze feléli. A kb. 180 ezer támogatott többsége soha versenyképessé nem válik. Aktivitásuk egyetlen értelme: szert tenni némi adómentes mellékes jövedelemre.
Ma a mezőgazdaság két jókora tömbre oszlik: az adót és egyéb közterheket keményen fizető vállalkozásokra s azokra, akik vagy egyáltalán nem fizetnek ilyesmit, vagy alig. Versenyszférára és lubickolókra osztani egy ágazatot – ez a magyar politika cirkuszi mutatványa! Közterheket a társas gazdaságok és a nagyobb egyéni vállalkozók fizetnek. (A kisebbek többnyire sikeresen „elköltségelik” a bevételeiket.) A társas gazdaságok jókora hányada előbb-utóbb bedobja a törülközőt az alacsony színvonalú termelés és menedzselés, vagy a környezeti viszonyok miatt.
A nagyjából hatszázezer egyéni gazda közül nagyjából harmincezer fizethet valamilyen adót és járulékot. Vállalkozók és főállású őstermelők. Tavaly az összlétszám kétharmada volt őstermelő, kétszázezer még ilyen igazolványt sem érvényesített. Ők főként saját fogyasztásra, felhasználásra termelnek. (Évtizedekkel ezelőtti élményem egy Antwerpen melletti faluból: A Beregdarócról elszármazott bányászfeleség a családi házhoz tartozó kertbe sárgarépát, petrezselymet vetett, káposztát, karalábét ültetett száz négyzetméter nagyságú területen. A térségben dolgozó hét adónyomozó mindegyike megkérdezte tőle: „Aztán mennyi jövedelme van ebből?” Bizony. Mert az is jövedelem. Belgiumban.)
Az egyéni gazdák zöme semmiféle közterhet nem fizet. Az se, aki bérbe adja a földjét, hacsak nem öt éven túli szerződést kötött. De nem szeretnek szerződést kötni sem, viszont a bérleti díjak néhol már megfi zethetetlenek. Mindez olykor törvényes, olykor elnézett magatartás.
A kapitalista társadalom alaptörvénye, hogy a tulajdonnak és a tevékenységnek a közjót is szolgálnia kell! A mi kormányaink ez elvet a sarokba vágták. Így aztán százezrek szerezhetnek jövedelmet úgy, hogy az adóikat mások fizetik. Mert erről van szó.
Azt mondják erre sokan: Ugyan, miből fizetnének szegények, hiszen veszteségesek? Ez általában nem igaz, habár megélni a mezőgazdálkodásból kevesen képesek. Ám akinek veszteséges a munkája, az fejezze be. Adja annak a kezébe földjét, sertéstelepét, vagy tehenészetét, aki hatékonyan képes azzal dolgozni. Ő is jól jár, meg az ország is. A földet az használja, aki a legtöbbet bírja kihozni belőle.
Az adózás állapota az agrárvilág labirintusának csupán a bejárata. Mögötte egy olyan kiterjedt feketegazdaság rejtőzik, amely csak annak nem látható, aki elfordul tőle. Meg akinek érdeke ez állapot fenntartása. Az egyéni gazdák által használt nagyjából kétmillió hektár földnek legalább a feléről nem tudjuk, ki szántotta, ki készített vetőágyat, ki műtrágyázott, ki vetett, ki gyomirtott, ki kombájnolta le a terményt, és ki szállította el. Ezekről nincs számla. E munka értéke legalább százmilliárd forint. Plusz áfa, persze, ha lenne.
Meg hát a gépek tulajdonosának személyi jövedelemadója. Néhány évvel ezelőtt úgy becsültem, hogy az agrárvilág évente harmincmillió napszámot használ föl, de csupán pár százalékát alkalmi munkavállalói könyvben lerótt, amúgy igen kedvezményes közteherjeggyel. Tavaly a KSH becsülte meg a „nem fizetett” munkát, és úgy találta, hogy több mint háromszázezer fő évi 1800 munkaórája tartozik e látens körbe. Vajon hány napszám után nem fizettek semmiféle járulékot a gazdák? Közben a rendszerváltozás óta félmillió adót és járulékokat fizető munkás tűnt el a mezőgazdaságból.
Az ország számára életbevágóan fontos lenne, hogy a mostani alapanyagokra épülő exportstruktúra helyett nagyobb hozzáadott értékű termékeket adjon el a világban az ágazat, s növelje a bevételeit. Mivel lehetne ezt a leghamarabb teljesíteni? Friss és feldolgozott zöldséggel és gyümölccsel. Ehhez ütőképes piacszerző intézményekre, termelői értékesítő szervezetekre lenne szükség, anélkül belefogni sem szabad. E termékek azonban – néhány ipari feldolgozásra termelt gyümölcs és zöldség kivételével – egyre inkább a nagybani piacok feketeforgalmát növelik. Számla? Ugyan! Még adózni kellene! Se szövetkezetnek, se konzervüzemnek nem szeret értékesíteni a magyar gazda, mert minimum vételi jegyet állítanának ki neki. A következmények: exportunk a kívánatos töredéke, a konzervgyárak és hűtők pedig sorvadnak. Már amelyiket még nem számolták fel.
Ma nincs olyan termelői értékesítő szövetkezetünk, amelyik piaci tényező lenne, továbbá nagy kapacitású konzervgyárral vagy hűtővel rendelkezne. És mostanában nem is lesz. A termelői piacszerző intézmények teljes kudarca azonban nem a gazdálkodóké, hanem a kormányainké. Mindegyiké! Amíg tombol a feketegazdaság, addig itt hatékony termelői összefogás nem lesz.
Egész szúcsapatok rágják sikeresen hazánkban a költségvetést, ami teli van apró lyukakkal és erőtlenné, törékennyé vált. Korhadt. E szúcsapatok leghatásosabbja az agrárágazaté. Sokan felhorkannak majd a tételemre, de végre ki kell mondani: a mezőgazdaság húsz év alatt annyi közterhet nem fizetett, hogy a jelenlegi bajok, hiányok és nadrágszíjhúzások fő okozójának nevezhető. Az új kormányzat első nyilatkozataiból ítélve pozitív változás nem várható. Ellenkezőleg.
A helyzet pikantériája: azok teljesítenek a legjobban, akik adóznak is. Persze. Nekik az egzisztenciájuk a tét.
A szerző publicista
