Az „örök” jelző nélkül a rákövetkező évszázadban sokan, sokszor felidézték a nevezetes mondást; Churchill is, De Gaulle is, általában olyan háttérrel, amikor számon lehetett rajtuk kérni ellenséggel vagy ellenféllel kötött szövetségeket, esetleg barátok elárulását. Erre is, arra is volt példa.

A történelmi tapasztalat szerint e mondás cinizmusánál csak a vonzereje nagyobb. Hogy egy viszonylag friss példával éljek: Kövér László, a Fidesz egyik vezető politikusa hat évvel ezelőtt, a parlament nemzetbiztonsági bizottságának elnökeként maga is így fogalmazott egy interjúban: „Én azt gondolom, hogy akkor gondolkodik helyesen a mindenkori magyar kormányzat…, hogyha úgy gondolkodik, hogy Magyarországnak nincsenek barátai, csak érdekei vannak.”

Ennél kevésbé friss, de meggyőző példa: az Egyesült Államok külügyeinek élére pár évtizede olyan minisztert választott az elnök, akinek semmilyen nemzetközi tapasztalata nem volt, ám kinevezője szerint feltétlenül alkalmassá tette a posztra az, hogy „mindig tudta, mi Amerika nemzeti érdeke”.

Az érdekközpontúság e hosszú nemzetközi diadalútja megszakadni látszik. Martonyi János, a régi-új magyar külügyminiszter Washingtonban „érdekelapú” helyett „értékvezérelt” magyar külpolitikát hirdetett meg, és ezzel kíváncsivá tette nemcsak ottani hallgatóságát, hanem a hazai elemzőket is. E kíváncsiságot Martonyinak az amerikai fővárosban nem sikerült csillapítania, mert mindazok az „értékek”, amelyekre hivatkozott (emberi jogok, emberi szabadság, demokrácia) univerzálisak, valamennyi NATO- és uniós tagország okmányokba vésett eszméi.

Az érdek és az érték szembeállítása egyelőre nem tűnik meggyőzőnek. Bár az Orbán-kormány legújabb, még rövid regnálása idején e kettő éppenséggel konfliktusba tudott kerülni egymással, nem éppen a „magyar érdek” javára. A szlovákiai magyar pártok ugye valósággal könyörögtek a Fidesznek, hogy a kettős állampolgárságra vonatkozó törvénnyel várja ki a szlovákiai választásokat, ne szolgáltasson fölösleges kampánymuníciót a Fico–Slota párosnak. A parlament azonban a törvényt sebtében elfogadta, vélhetően azért, mert az állampolgárság könnyített odaítélését nagyobb „értéknek” tekintették, mint a praktikus és nemzeti érdeket.

Ezt bizonyosan Martonyi is érzékelte, különben említett washingtoni előadásában nem vett volna fel egyfajta defenzív pozíciót és nem helyezte volna el a kettős állampolgárságot az érdekek és értékek közötti mezőben. Azt mondta, a vonatkozó magyar törvény egyfajta kísérlet volt annak kipuhatolására, hogy a berzenkedni hajlamos szomszédokból nem áll-e össze egy újabb „kisantant”. Elégedetten nyugtázta, hogy nem. Csakhogy: mi köze ennek az „értékelvűséghez”? Lesz, aki majd kalandorságot emleget.