E „forradalmi” lépéssel a „nemzeti együttműködés kormánya” és utódai a nyilvántartott költségvetési hiányt sok éven át a GDP kb. 2 százalékával csökkenthették volna, a nyilvántartott államadósság pedig azonnal 10 százalékkal kisebb lett volna.

Mi szólt e lépés mellett és ellen?

A II. világháború után kialakult nyugdíjrendszerek zöme a felosztó-kirovó elven működik: a mindenkori dolgozók fizetik a mindenkori nyugdíjasok járadékát. A Hornkormány ebből a sokak szerint ördögi körből akart kilépni, és 1997-ben törvénybe iktatta, hogy az újonnan munkába állók kötelesek a nyugdíjjárulékok kb. negyedét az újonnan létrehozott (kötelező) magánnyugdíjpénztárakba befizetni, ahol a nyugdíjuk az általuk felhalmozott tőke járadéka lesz. A már munkában állók választhattak, hogy átlépnek-e a magánpénztárakba, elveszítve korábban szerzett nyugdíjjogosultságuk arányos részét (negyedét), vagy bennmaradtnak az áramvonalasított régi rendszerben.

E nyugdíjrendszer hívei legszívesebben megszüntették volna az „elvileg alacsonyabb rendű” tb-pillért, de végül is megalkudtak a részleges privatizálással. Azt hirdették, hogy a tőkésített magánrendszerben az emberek szívesebben fizetnék be járulékukat, mint a tb-be, később mennének nyugdíjba, és – hála a részvénypiacok száguldásának – olyan nagy magánnyugdíjakat élveznének majd, hogy a tb-nyugdíjakat jelentősen vissza lehetne nyesni. Ezt a választást azzal segítették elő, hogy a dominánsnak megmaradó tb-pillérben a már megállapított nyugdíjak emelési szabályait megváltoztatták: a nagyvonalú bérkövetés helyébe kombinált bér-ár követést (svájci indexálást) állítottak. Azt hirdették, hogy ellentétben a tb-rendszerrel a magánrendszert nem fenyegeti a népesség öregedése. Csupán egy problémát érzékeltek: a már nyugdíjasok járadékát fedező bevételekből ideiglenesen (kb. 40 évig, bár egyre csökkenő mértékben) hiányoznak majd a magánpénztárba áramló bevételek, s ezt a költségvetésnek kell pótolnia.

Jó néhány régi vágású szakértővel együtt elleneztem a magánrendszer részleges feltőkésítését és privatizálását.Meggyőződésünk volt, hogy pótcselekvésről van szó. Az ideiglenesen adósságból fedezett áttérési költség nyomán olyan többlet-államadósság keletkezik, melynek kamatterhe örökre velünk marad. És akkor még nem beszéltünk a magánpénztárak hatalmas, a tb-rendszerét többszörösen meghaladó működési költségeiről. (A pénztárak a járulék öt százalékát tagdíj címén levonták, és a mindenkori vagyon 1-2 százalékát évenként költségként lenyelték.) A „száguldó részvénypiac” 2001-ben, majd 2008-ban összeomlott. A nyugalomba vonulástól fizetendő értékálló és uniszex (a várható élettartam különbsége ellenére férfinak és nőnek azonos arányú) életjáradék folyósítása nehézségekbe ütközik. Ma már a közgazdászok többsége belátja, hogy a tőkésített rendszerben is ketyeg a demográfiai bomba az öregedő népesség alatt. Ellenvetéseinket a reformerek meg sem hallották, s többségük ma is büszke a nyugdíjreformra.

Olyan nagy volt a bizalmatlanság a régi iránt és a bizalom az új iránt, hogy az átlépés 1999. szeptemberi lezárásakor a remélt 1-1,5 millió helyett 2 millió ember lépett át a vegyes rendszerbe.

A Fidesz kezdettől fogva gáncsolta a nyugdíj-privatizációt, ahogy csak tudta. 1999–2002 között a magánpénztári járulékkulcsot a kezdeti szinten befagyasztotta, de a kiesés miatt nem kárpótolta a pénztártagokat a tb-nyugdíj megfelelő emelésével. 2002 elején megszüntette a magánpénztár kötelező jellegét, és alapértelmezésben a tiszta tbrendszert írta elő.

2002-ben az újra kormányra kerülő szocialista–liberális koalíció persze felkarolta a vegyes rendszert. Visszaállította annak kötelező jellegét, a magánpénztári járulékkulcsot felemelte. Viszont saját butasága áldozataként bevezette a 13. havi tb-nyugdíjat, amely előnytelenül érintette a vegyes rendszer tagjait, hiszen a magánpénztárak nem tudnak 13. havit fizetni.

2004-ben a kormánynak végre eszébe jutott, hogy érdemes lenne az EU Statisztikai Hivatalát megkérni, engedjék már meg, hogy az ideiglenes áttérési költséggel csökkentsék a reformkormányok (svédek, lengyelek, magyarok) a nyilvántartott költségvetési hiányt. Az EU átmenetileg engedélyezte ezt, de éppen a válság évére, 2009-ben kifutott a korrekció.

Késéssel,de reagált amásodikGyurcsánykormány a magánpénztárak csillapodni nem akaró működési költségeire, és 2007-től ütemesen csökkent a költségplafon. 2008 őszén az IMF és az EU mentő kölcsönéért meg kellett ígérnie a kormánynak, hogy megszünteti a 13. havi nyugdíjat, a svájci indexálást felváltja az árindexálás, a nyugdíjkorhatárt tovább emelik és szigorúbban büntetik a korhatár előtti nyugdíjba vonulást. 2009 végén a kormány rászánta magát a 2013-mal fenyegetően közeledő életjáradék-fizetés rendszerének kidolgozására. Az egyik lehetőség szerint állami járadékszolgáltató biztosítja az értékálló uniszex életjáradékot, a tagok által felhalmozott tőkéből. A második lehetőség szerint a kockázatkedvelők számára csak az életjáradék nominálértékét garantálják, és a többi, a nyereség vagy a veszteség megosztását a szerződő felekre bízzák. Persze a második esetben is át kell alakítani a pénztárakat biztosítókká, melynek szavatoló tőkéje van. Számomrameglepőmódon Sólyom László a megszavazott törvényt normakontrollra az Alkotmánybíróság elé utalta. A járadékosítási lehetőségek számának csökkentését és az „önigazgató” pénztárak piaci biztosítókká alakítását sérelmezte – tévesen. (Egyedül az OTP magánnyugdíjpénztárnak 800 ezer tagja van, és a további öt legnagyobb pénztárban van még 1,9 millió tag.) A Fidesz egyszerűen a pénztárak magánosításával vádolta a Bajnai-kormányt, ahonnan a bankárok a szocikhoz talicskával tolnák a tagdíjakat. (Szegény Csányi Sándor!) Június 7-én döntött az AB a köztársasági elnök fellebbezéséről. Az átalakítás lényegét nem találta alkotmányellenesnek, de egy apró kérdésben (az egyöszszegű járadék felvételi lehetőségének csökkenésében) igazat adott Sólyomnak. Ez utólagosan elégtételt szolgáltathat a Bajnai-kormánynak, de persze az új kormány akkor is eltörölheti és bizonyára el is törli a törvényt, ha ez az állítólagos apró hiba sem lett volna benne. Aztán hogy miképp mászik ki a maga állította csapdából, azon gondolkodjanak az új kormány szakértői és szóvivői.

Ilyen előzmények után logikus lépésnek tűnt – bár nyilvánosan egy szóval sem említették –, hogy az új kormány – utoljára? – kinyitja a pénztárkaput a tb-rendszerbe visszalépők számára. (Ezt a piacbarát Bajnai-kormány is megtette a legidősebb pénztártagok esetében, akik már nem tudták volna pótolni az átlépési veszteségeket, de a lehetséges 4 helyett csak 2 százalék lépett vissza. Így is befolyt a költségvetésbe 60 Mrd Ft!) Ha a tagság idősebb fele visszalépne, magukkal vive akár a vagyon kétharmadát, akkor az államadósság egyszerre kb. 2 ezerMrd Ft-tal, a GDP durván 7 százalékával csökkenhetne.

De miért kellene a forradalmároknak félúton megállniuk? Be is lehet zárni a pénztárakat, Argentína is megtette 2008-ban, és akkor 3 ezer Mrd Ft-nyi, azaz 11 leütés százalékos is lehetne az adósságcsökkenés.

Ám Magyarország nem Argentína, hanem az EU egyik tagállama, ahol a tőke zöme külföldi befektetők kezében van. Ha e „forradalmi” lépés reakciójaként csak 1-2 százalékponttal emelkedne az MNB kamatlába (mint a felelőtlen csődbejelentés hatására az állampapír kamatfelára június 5-én), akkor évi 250-500 Mrd Ft-tal nőne a tényleges kiadás. Megroppanhatna a külföldi befektetők bizalma. Nem tudjuk, hogy mi történt a színfalak mögött, de a meg nem cáfolt hírek szerint sem az EU, sem az IMF nem járult hozzá a „csavaros gondolkodású nép” (copyright Orbán Viktor) kormányának ellenreformjához.

Fel kellene hagyni végre a forradalmi propagandával, és vissza kellene térni a valóság talajára. Nem kellene gyorsan, kapkodva, titokban dönteni egy több évtizedet átfogó rendszerről. Olvassák el végre az új kormány szakértői a Gyurcsány-kormány által megrendelt NYIKA-jelentést, válasszák ki a számukra kedvező modellt és gondos mérlegelés után valósítsák meg.

A szerző közgazdász