De aki hozzáértés nélkül parancsolni akar neki, annak ellenáll. A nyers erőszakot nem tűri, olykor meg is torolja. Ahhoz, hogy a vizeket irányítani tudjuk, az emberek közösségének összefogása szükséges: annak tevékeny belátása, hogy a vizek ellen sosem elég csupán védekezni, hanem hivatást érezve, jó célok kitűzésével „hatni, alkotni, gyarapítani” – fejleszteni kell.

Hazánk helyzetében az árvizek ellen két módon védekezhetünk: vagy vizek nem járta helyeken építkezünk, vagy a védelemre szoruló építmények értékének megfelelő erősségű töltések rendszerével országosan megszervezzük az árvízmentesítést és az árvízvédelmet. Az árvizektől átmenetileg mentes, „béke évek” olykor feleslegesnek ítélt ráfordításai abban a néhány napban, órában térülhetnek meg akár többszörösen is, amikor a megáradt víz fenyegetéseit sikerült kivédeni.

A védekezés az 1954-es nyári és az 1956-os évi téli, jeges dunai árvíz során szervezetlen volt és gátszakadásokkal járt. A töltésen nem irányíthat három-négy szervezet: a keveredés csak katasztrófát hozhatott. 2010-ben is kisebb lett volna a kár, ha a vízügyi szakszolgálat lehetett volna a kizárólagos irányító. 1965-ben a nyári dunai, majd 1970-ben a tiszai védekezés már szervezett volt és szakszerű. Az akkori vízügyi szervezet kiharcolta az irányítás lehetőségét a védekezést segítő összes szervezet felett és elérte, hogy dunai töltéseink 1-2 méterrel magasabbak, tiszai töltéseink pedig sok helyen jóval szélesebbek és testesebbek legyenek. 1990 után némelyek a vízügyi hivatás értelmét is megkérdőjelezték, mondván, elegendő lenne „szolgálni és szolgáltatni”. Hogyan védhettük volna ki az ezredforduló és főként a 2006-os év tiszai és dunai csúcsmagasságú árvizeit, ha a megfogyatkozott szakma művelőit nem az elhivatottság vezérelte volna?

Az idei árvízi katasztrófákhoz nemcsak a rendkívüli esőzés járult hozzá, hanem a hatékony védőművek hiánya, a védekezés szervezetlensége, gyakori szakszerűtlensége s a szakmai irányítás széttagoltsága is.

1. A Sajó, a Hernád és a Bódva folyók hazai szakaszán összefüggő árvízvédelmi töltésrendszer nem épült. A védelmet szolgáló egyes községi „földhányások”vagy körgátacskák sem elég magasak, sem elég erősek nem voltak. A községekben nemcsak a jelenlegi, hanem jóval az addigi legmagasabb folyóvízszint alatti terepszinteken építkeztek. Vajon beszerzett-e ehhez bárki is vízügyi szakvéleményt? Ha töltésre nem volt pénze senkinek, legalább a magasabb terepszakaszokon építkeztek volna.

2. A hírközlő szervek jelentéseiben számos védekező szervezetet (katasztrófavédelem, tűzoltóság, rendőrség, mozgósított közerő stb.) említettek, de a vízügyi szolgálatról sohasem emlékeztek meg. Nem mintha vízügyi védelmi osztagok nem lettek volna jelen (különböző vízügyi igazgatóságoktól), de a védelmi intézkedésekről sem vízügyi szervek számoltak be, mert még a vízállások közlését, sőt az egyes előrejelzéseket is a vízügyi műszaki képesítést nélkülöző katasztrófavédelmi vezetők tartották fenn maguknak. Az egyes helységekben polgármesterek irányították a védekezést, akiknek vízügyi képzettsége és gyakorlata – érthetően – erősen kétséges volt. Minden polgármester a saját feje után ment, egymás rendelkezéseiről gyakran nem is tudva, olykor egymással ellentétesen intézkedtek. Nem védelmi terv, hanem rögtönzés határozta meg, hogy hová eresztettek ki vizeket mentesítés végett. Kevés hírt adtak egyébként arról is, hogy a szlovákiai víztározók jelentékenyen enyhítették az árhullámok erejét, de csodát természetesen azok sem tehettek.

3. A védekezés legnagyobbrészt az alkalmasnak látszó, töltésnek nevezett földhányások homokzsákos magasításából állott. A műanyag homokzsákok könnyen elcsúsztak egymáson és nem biztosítottak tökéletes vízzárást, sőt állékonyságot sem. A tévében is látszott, hogy több helyen nem rakták szabályos kötésbe a homokkal töltött zsákokat, sőt magasabb zsáksorok esetében a halmaz szélesebb, alapozó zsáksorai is elmaradtak. 1956 márciusában, a dunai jeges árvíz idején hogyan tudtunk volna pl. Hercegszántónál 2 méter magas, homokzsákokból készített, szélesen megalapozott szükségtöltésen eredményesen védekezni, ha nem az építés szabályainak ismeretében? Mire voltak jók néhol a mentett oldali töltéslábnál 8-10 méterenként a 7-8 méter hosszú homokzsákrakatok? Hogy a megáradt folyó ne tudja a töltést kifelé, oldalirányban eltolni? Régen tudjuk, hogy ez az erőhatás sohasem mértékadó a többi mellett, de ha az volna, annak a néhány zsáknak a súlya nem ellensúlyozta volna. A töltésláb melletti zsáksorlerakás szokása a nem egészen szakemberek között évtizedek óta babonaként terjed. Sok homokzsákot és sok munkát meg lehetett volna takarítani a mellőzésükkel.

4. Voltak épületek a hullámtérben, országút (autópálya) szűk vagy eltömődött átereszei is akadályozták a víz levonulását. Az ott építkezők magukra vessenek, de az akadályok árvíznövelő, visszaduzzasztó hatását részletes hidraulikai vizsgálat és szakvélemények nélkül ma még korai meghatározni. Ezért felesleges a felelősök azonnali keresése vagy megjelölése. A mostani árvízkárok okai annyira összetettek, hogy egy-egy ok abszolutizálása csak a teljes körű feltárás sikerét, minden valóságos ok feltárását, s így a kellő javítás eredményességét veszélyeztetné. Ha a védekezés intézkedéseit és végrehajtásuk ellenőrzését elsődlegesen vízügyi szakemberekre bízták volna, most is kevesebb lett volna a kár, a költség, az elpazarolt anyag és munkaerő.

Mit lehetne tenni a jövőben?

Röviden: csak árvízmentes vagy erős és tartós töltésvédelemmel ellátandó helyeken szabadna építkezni, vízügyi szekértők véleményét is kikérve. Továbbá: nagy gondot kellene fordítani a vízgyűjtő területre is. Nemcsak záportározókkal, hanem a domboldalak vízszintes sáncolásával és teraszolásával is. Ez utóbbi a lerohanó vizek erejének megtörésére és azok lassítására alkalmas, hazánkban – sajnos – alig ismert beavatkozás. Biztosítani kellene az árvízvédekezés vezetésében a vízügyi szakszolgálat kizárólagos elsőbbségét. Jó volna, ha az iskolai földrajz oktatásban évi néhány órát, a tankönyvekben meg néhány oldalt szentelnének annak bemutatására, hogy miként védekezhetünk az árvizek ellen.

Az árvizek történetének tanulságai alapján aggodalommal kell szemlélnünk a sok érdemet szerzett hazai vízügyi szolgálatnak az elmúlt évtizedekben lefolyt és napjainkban is folytatódó műszaki és személyi meggyengítését, szétaprózását, mert ahol az egység fellazul, s a hivatástudat elenyészik, ott a cselekvés ereje is megroppan.

A szerző az MTA Hidrológiai Bizottságának elnöke