Felidézi, hogy más bányák bezárása milyen helyrehozhatatlan károkat, elhatalmasodó munkanélküliséget, tragikus elszegényedést hozott a környék egykor bányászatból élő lakosságára. Azt még meg sem említi, hogy a bányabezárások az átlagosnál is mennyivel súlyosabban érintették a cigányságot, amely sok bányatérségben a csillések és segédmunkások zömét adta.

Csakhogy Romhányi minden példáját a borsod-nógrádi térségből hozza, ahol a rendszerváltást közvetlenül követő évek bányabezárásait máig sem heverte ki a környék lakossága, hiszen az együtt járt a helyi nehézipar elsorvadásával.

A dunántúli bányabezárások hatása azonban távolról sem bizonyult ilyen tragikusnak.

Különösen nem a Pilis–Gerecse–Vértes térségben. Ebben az övezetben is szénbányák és bauxitbányák tucatjait zárták be már a rendszerváltás utáni első évtizedben. Borsod-Nógráddal ellentétben azonban ez a térség a csapást kiheverte, a munkanélküliség ma ebben a térségben az országos átlag alatt van. Ezen a vidéken ugyanis (beleértve a térség jelentős részéről napi ingázással elérhető fővárost) létrejött olyan ipar, amely felszívta azt a munkaerőt, amely errefelé egyébként sem volt olyan képzetlen, mint Borsod-Nógrádban.

Kétségtelen, hogy a válság miatt úgyis megnövekedett munkanélküliség mellett óriási átmeneti csapás egy-kétezer ember egyszerre történő elbocsátása. Hosszú távú hatása azonban biztos, hogy távolról sem lesz olyan tragikus, mint Észak-Magyarországon. Ahogy a térségben eddig bezárt bányák munkásai, úgy némi átmeneti idő után a Márkus-hegyinek és az erőműnek a munkásai is meg fogják találni a helyüket, mert e térségnek jól fejlődő ipara van.

Válas György Budapest

A tisztelt levélíró figyelmét alighanem elkerülte, hogy a cikkben említett példák között Tatabányáról is szó esik, ahol hosszú évek alatt, az autóipar beszállítóinak betelepülését követően sikerült úrrá lenni a nehézségeken. Valószínű, más részleteket is átugrott, mielőtt észrevételeit papírra vetette volna.

Harangok félreveréséről mindenesetre aligha beszélhetünk.

Romhányi Tamás